Sörrel kínálsz, hátradőlünk,
így megy ez már évek óta.
Korhadt padunk nem nyikordul,
köztünk egy sóhaj sem fordul,
bámulunk a hulló hóba. Mindenféle játék-képet
képzelek a pehely-táncba,
nem gondolok semmi gondra,
kristály száll a homlokomra,
békét olt az ezer ráncba. Rozsdafoltos nyárfalevél
görcsbe rándult méhét tárja,
fogadja a hideg szépet,
messze izzó gyöngy-fehéret,
s hosszan tartó álmát várja. Hitetlenül folttá senyved,
s eltűnik az utca szennye,
fénylő orral, sáros lábbal,
szitkozódó némasággal
az Ősz foszlik fel a mennybe. Az első hó mindig tiszta.
Jégbe zárja a csúf lelket,
elfolytja a bűnt, a rémet,
a reszkető, holt meséket,
minden csillogásba dermed. Elolvad majd, és a mocsok
kéjt nyújtózva felvonaglik,
de ezt a pár szűzi órát,
a millió remény-spórát
lázas szívvel őrzöm addig.
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.