A vén ringyó lábai közt
festettem a szívedet,
kis Suzette, még tiszta voltál,
nem hallottam híredet. Megöltem egy szeretődet;
nem könyörgött, nevetett;
finom bőrén biztos kézzel
döftem át az ecsetet. Volt egy kutyád - Eugen talán?
Édes volt, oly szertelen!
Őt szeretted. Vízbe ölnöm
zsibbadt-jó volt, fesztelen. Mintha néha láttad volna:
másképp nézek, kis Suzette;
reszkettél, ha észrevetted
a tébolyult, új tüzet. Ne félj sosem!- mondtam aztán;
hátraléptél - elbuktál;
ujjam között lélegzeted -
sikoly nélkül tátogtál. Szép maradtál testként, csupán
széthasított kebledet
mindig-fátyol ősz-ruháddal
eltakarni nem lehet. Iszamos hús a kezemben;
dobban még, vagy képzelem?
Most az egyszer érzem szíved,
akár szét is téphetem! Elmosódnak vázlataim -
vérszegélyű, rongy-füzet;
roncsolt ajkad örök kéjben,
nekem voltál, kis Suzette!
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.