Mondd, mi Neked a tavasz?

Sorolj mindent, mi elmédbe pattan, ha e szót hallod!

Ne gondolkodj, ne kínozd a kérdést, felejtsd el a muszáj-érzést, a rügyes, virágos, színes, völgyes, fényes, zöldes, évezredes képeket!

Állj mögém, és diktálj! Hadd írom le gyorsan, mit dobban a szíved a friss, szagos levegőtől, orrod hogyan képzeli a nárciszt az ég sárgájába tárulni, legyőzve a még gyenge, de már sejtelmesen mosolygó, ébredező királyt!

Nem is… Inkább gyere most velem! Told a székem a kis ablak mellé, s hallgasd a szellőzőből szüntelen pergő apró szárnyak csapkodását, a csipogó torkok követelőzését!

Érzed, ahogyan orrodba tolul az első fűnyírás csatakos, gumicsizmára tapadt, kora reggeli illata?

Látod, ahogyan a gyermekek hunyorogva, kissé hitetlen összeesküvéssel egyszerre vedlik le kabát-bőrüket, s kötik fel derekukra, hogy mégis kéznél legyen, ha egy bizonytalanul aggódó, elnéző mosolyú édesanya 
hiányolná?

Hallod, ahogyan a gólyahír szára nyálkás roppanás kíséretében gonoszul elpattan koszorúd utolsó fonatánál?

Amott nézd, azt az örömöt! Hó alá bebörtönzött százforintos szabadult most napvilágra, sáros testén hiénacsapat viaskodik, az egyik meglátta, a másik felvette, a harmadik világosan emlékszik, hogy az ő lyukas zsebéből pottyant ki még a múlt hónapban…

Elfáradok… Sok már nekem az újratámadt élet… Tolj vissza a ráncos írógép elé, s meséld el végre, mert ezt még papíron akarom látni:

Mi Neked a tavasz?

Mondd, ha fűrészhangú, motorzajos, ha macskanyávogós, kölnibűzös, de mondd el azt is, ha kékes, szerelmes, dallamos, ha az összes szavad ostobán sablonos, csak mondd,...

… s egy falatot még törj nekem a zsenge napsugárból, hintsd meg hűséges szíved nevetésének harmatgyöngyeivel, s megvénült kezeimre boldogan hullnak majd az utolsó kikelet könnycseppjei…