8. rész
Káprázatok
– Uramisten, Robert! Jól van? Jesszus, hisz maga úgy néz ki, mint aki mindjárt elájul! – ugrott le Enid Csinos hátáról, őszinte aggodalommal az arcán. Megkerülte a régi kerítés maradványait, egy apró pillantással felmérte, hogy Tom hallótávolságon belül tartózkodik-e, majd apró, megnyugtató kezeit a karjaimra téve fürkészni kezdte az arcomat. – Kísértetet látott, Robert? – kérdezte. – Nem akarom megijeszteni, de Önben most annyi szín sincs, hogy pulzusmérés nélkül nyugodt szívvel képes legyek elhinni, hogy még él… Legyen olyan kedves és üljön le egy pár percre erre a tönkre, aztán, ha már vélek Önben némi vérkeringést felfedezni, besétálunk a házhoz egy kis vízért, rendben? Sokat segítene, Robert, ha legalább bólintana egyet, tudja? – Engem nem hív senki Robertnek. – motyogtam. – Parancsol? – nézett rám értetlenül. – Engem soha, senki nem szólít Robertnek… – Engem soha, senki nem szólít Bobnak! – nevettem fel hangosan, mikor valami megmagyarázhatatlan okból utolért a felismerés, egy meglehetősen fülledt, az előző napi felhőszakadás miatt kegyetlenül nehéz levegőjű reggelen, mikor a kötelező teendők után épp visszafelé sétáltunk Lillyvel a házhoz. – Hogyan? – kérdezte fáradt mosollyal. – Hát ez most hogy jutott eszedbe?Hiszen nem is mondtam semmit már percek óta… Valóban csendes volt. Minden nappal egyre nehezebben bírta a lovak körüli munkát, az ilyen páratartalom pedig csak rontott a helyzeten. Természetesen Tom legszívesebben bezárta volna, de végül elég volt két-három veszekedés, hogy feladja a küzdelmet lánya makacssága és ijesztően villámló tekintete ellen. Lilly ellentmondást nem tűrően kijelentette, hogy nem hajlandó bezárkózni és halottat játszani, míg él. A lovaknak szükségük van rá, s neki is rájuk, az pedig, hogy reggelente átmozgathatja kicsit az izmait, felpezsdítheti a vérkeringését, úgy érezte, kifejezetten jót is tesz neki. A fáradtságon kívül egyébként tényleg nem lehetett rajta semmilyen negatív hatást észrevenni – addig a reggelig. Valójában akkor sem láttam semmi konkrét, megfogható változást rajta, csak valahogy… Egyfajta balsejtelem-féle érzés nyugtalanított, ahogy az arcát figyeltem. Talán ezért is éreztem késztetést arra, hogy eltereljem mindkettőnk figyelmét a „valamiről” a „bármi másra”. – Komolyan mondom! – vigyorogtam a felfedezésemen hitetlenkedve. – Anyám mindig Robertnek hívott, mint azóta bárki más, kivéve persze, mikor Martha néni meglátogatta azzal az alabamai konyakkal… Akkor általában fél órán belül előléptetett „Robbie, szívemmé”, mert hát… Hagyjuk, beszéltem már erről Neked eleget. Apám meg… Neki többnyire „Hé, Te!”, vagy simán csak „a kölyök” voltam. Így tehát, kisasszony, nagyon úgy tűnik, hogy kegyedé a kizárólagosság a Bob név használatát illetően. – Nekem Te olyan vagy, mint Bob Dylan. – mondta Lilly elmélázva. - Azóta ezt érzem, mióta először olvastam, ahogyan írsz. Annyira a zenéjére hajaz a stílusod. Mintha a betűid hangszerek hangjain keresztül érnének a lélekig. Dallama van minden történetednek, lehetetlen Téged úgy olvasni, hogy közben ne kezdjek el dúdolni magamban. – Robert, én kezdek kétségbeesni! Először furcsán kezd el beszélni, most meg…dudorászik? Mondja, jól van? Enid már annyira ijedtnek tűnt, hogy kénytelen voltam magyarázattal szolgálni a viselkedésemre, különben képes lett volna mentőt hívni. – Tudja… - habogtam - Tommal az előbb a gyerekeknek… Aztán maga meg jött és hirtelen olyan volt, mint Ő, és elvakított a fény is, szóval… teljesen összezavarodtam, ne haragudjon… – Istenem… Képzelem, hogy érezhette magát, én kérek elnézést - sütötte le szemeit Enid, miközben zavartan vette észre, hogy még mindig a karjaimat fogja, s gyorsan el is rántotta a kezét. – Egyszerűen muszáj volt felülnöm végre Csinosra. De mi volt ez a megjegyzés a nevével kapcsolatban? Hát mégsem Robertnek hívják? – Jaj, dehogynem! – mosolyogtam – Csak hát… Ekkorát változott az életem Lilly felbukkanása után. Ami addig volt, egyszerűen megszűnt létezni. Munkahelyet váltottam, ahol már Bobként mutatkoztam be. Barátaim lettek, akik előtt Bobnak szólított. Előtte még önmagamra is Robertként gondoltam, de Ő olyan volt számomra, mint valami elixír, így nem maradhattam ugyanaz a név, ha már emberként teljesen kicserélődtem… Lilly „bobosított” engem… – Nos, Robert… Akkor csalogassuk elő Bobot újra! – mondta mosolyogva Enid. – Milyen voltál Robertként? – kérdezte Lilly kíváncsian. – Én ilyennek látlak, mióta csak ismerlek… – Talán mert azonnal eltörölted bennem Robertet. – válaszoltam. – De hogy épp Dylan miatt lettem számodra Bob… Engem valahogy sosem fogott meg a zenéje. Mindig is szívesebben hallgattam helyette mondjuk…Black Sabbathot… - vigyorogtam. Lilly azonnal elcsapta a fejét.– Hánynom kell. – jelentette ki.– Naa…Ez azért nem szép. Megértem én, hogy más a zenei ízlé… Nem fejezhettem be a mondatot. Az volt az első, kezelést követő roham, amit megélt. Amit megéltünk. Nem tudtam elképzelni azelőtt, hogy valaha ilyen megalázott, kiszolgáltatott helyzetben fogom Őt látni. Onnantól nem volt ugyanaz az ember többé. – Onnantól nem voltam ugyanaz az ember többé. – merengtem el. Azonnal megszerettem Bobnak lenni. Kiszabadultam, elkezdtem igazán létezni a világban, s a világ bennem. Mintha egy kontár által készített hegedű, ami mindig gyáva volt ahhoz, hogy akár egyetlen tiszta hangot is megpróbáljon kiadni magából, egyszerre csak új húrokat és szakértő kezeket kapott volna. Érti ezt? Egyvalamiben viszont téved. Nem szűntem meg Bobnak lenni. Már nincs visszaút, hisz megmutatta, milyen jó is, ha az vagyok.– Akkor talán… Bemutathatnád Bobot ezeknek a kóválygó minizombiknak is, nem gondolod? – mutatott Enid a Tom ügyködését érdeklődve, de még álmos fejjel vizslató első éberdő gyerekekre és a kezemért nyúlt. – Jössz?
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.