Mondd, mi Neked a tavasz?
Sorolj mindent, mi elmédbe pattan, ha e szót hallod!
Ne gondolkodj, ne kínozd a kérdést, felejtsd el a muszáj-érzést, a rügyes, virágos, színes, völgyes, fényes, zöldes, évezredes képeket!
Állj mögém, és diktálj! Hadd írom le gyorsan, mit dobban a szíved a friss, szagos levegőtől, orrod hogyan képzeli a nárciszt az ég sárgájába tárulni, legyőzve a még gyenge, de már sejtelmesen mosolygó, ébredező királyt!
Nem is… Inkább gyere most velem! Told a székem a kis ablak mellé, s hallgasd a szellőzőből szüntelen pergő apró szárnyak csapkodását, a csipogó torkok követelőzését!
Érzed, ahogyan orrodba tolul az első fűnyírás csatakos, gumicsizmára tapadt, kora reggeli illata?
Látod, ahogyan a gyermekek hunyorogva, kissé hitetlen összeesküvéssel egyszerre vedlik le kabát-bőrüket, s kötik fel derekukra, hogy mégis kéznél legyen, ha egy bizonytalanul aggódó, elnéző mosolyú édesanya
hiányolná?
Hallod, ahogyan a gólyahír szára nyálkás roppanás kíséretében gonoszul elpattan koszorúd utolsó fonatánál?
Amott nézd, azt az örömöt! Hó alá bebörtönzött százforintos szabadult most napvilágra, sáros testén hiénacsapat viaskodik, az egyik meglátta, a másik felvette, a harmadik világosan emlékszik, hogy az ő lyukas zsebéből pottyant ki még a múlt hónapban…
Elfáradok… Sok már nekem az újratámadt élet… Tolj vissza a ráncos írógép elé, s meséld el végre, mert ezt még papíron akarom látni:
Mi Neked a tavasz?
Mondd, ha fűrészhangú, motorzajos, ha macskanyávogós, kölnibűzös, de mondd el azt is, ha kékes, szerelmes, dallamos, ha az összes szavad ostobán sablonos, csak mondd,...
… s egy falatot még törj nekem a zsenge napsugárból, hintsd meg hűséges szíved nevetésének harmatgyöngyeivel, s megvénült kezeimre boldogan hullnak majd az utolsó kikelet könnycseppjei…
A LÁNY sosem tapasztalt erővel ölelte át vékony, betegesen lesoványodott karjaival a nyakát, sosem látott kétségbeesett zokogással áztatta bársonyos, mélybarna szőrét, sosem hallott, alig érthető bocsánatkéréseket árasztott a pej fülébe. Csinos végképp összezavarodott. Megnyugtató horkantásokkal próbálta csillapítani a vihart, hatalmas orrlyukából a mezők színes, békés illatát fújta lágyan a LÁNY karcsú nyakába, de mindhiába. Könnyzáportól összecsomósodott sós tincsekben tapadtak, s keveredtek Csinos tarkóján saját ébenfekete sörényének, s a LÁNY megritkult, aranyszín hajának szálai, míg a látóhatáron végképp nem maradt más a nappalból, mint egy sejtelmes emlék. Csinos bokszában ugyanúgy zajlott minden, mint az elmúlt nyolc évben az összes estén. Szénáját most is felrázva, szinte puhán rakta elé a LÁNY (bár, mintha kevesebb adagot tudott volna a markába fogni egyszerre); a roppantott zab most is éppoly dús-hangosan recsegett fogai alatt, mint máskor, s a friss, zamatos sárgarépát is ugyanolyan szeretettel adta óvatos fogai közé, mint eddig, finoman paskolgatva közben a pej pofáját, kissé megszürkült ajkaival egy-egy apró csókot lehelve üstökére. Szőrét is ugyanazzal az alapos gonddal kefélte, de Csinos megfigyelte, hogy mostanában fárasztóbb ez a művelet a LÁNYNAK, gyakran kellett pihennie, vagy már eleve régi, háromlábú kis tölgyfa székén ült közben, s szinte csak simogatta. Ma este különösen hamar befejezte a szokott rutint. Bevackolta magát a boksz sarkában felhalmozott szalma közé, s onnan nézte összekuporodva, csontig ható szomorúsággal íriszében Csinos még mindig arisztokratikus, finoman ívelt alakját, csodálatos, selymes-barna szépségét, mígnem újból elkapta a sírás. Ez azonban már nem az a tagadó, gyűlölködő, görcsös zokogás volt, mint korábban. Csendesen, szinte némán patakzottak könnyei, olyan átható, elfogadó fájdalmat sugározva, hogy a ló szeme sarkában is megjelent egy apró csepp. Búcsúzás volt ez. Csinos nem tud
ta, hogy melyikük, miért, s hová távozik, de tisztán érezte az elválás számára eddig ismeretlen visszafordíthatatlanságát, s megrémült. Patájával ellenkezve dobbantgatott a deszkapadlón, s először röviden, majd egyre hangosabban és hosszabban nyerített fel, tiltakozva mindaz ellen a rossz ellen, ami ezután következik. A LÁNY mozdulatlan maradt, nem törődött vele. Csinos dacosan lökdösni kezdte, orrát a hajába fúrta, majd – mivel ez sem segített – még nagyobb zajt igyekezett csapni. Borult vödör, lapát, nagyokat csattant a boksz ajtaja. Lámpák gyúltak, sietős léptek közeledtek. A FÉRFI volt az. Berontott, felemelte lánya ernyedt testét a szalmából, s elrohant vele. Csinos panaszos nyerítését csak az érkező mentőautó visítozása tudta túlharsogni.
családi ebéd lett végül...
