Megkötözött szavak
Vers, ahogyan én látom 5. - Radnóti Miklós: Második ecloga
Kocsikázás
Tudod, a szemem, s a hallásom ép,
s nem kell a sok ezer idilli kép,
arról, hogy milyen szép arany a lép,
s a méznek, jaj, hogyan örül a nép!
Felfogtam, nagy vagyok, s félelmetes,
s azt is hogy rettegnem felesleges,
de most egy kicsikét jobban szeress,
s - Ó, nagy ég! - nehogy még ki is nevess!
Látom, hogy nem mozdul... Mióta is?
Mi van, ha lesben áll a kis hamis?!
Képzeld el, múlt héten mondta Maris,
van köztük nem ritkán iiilyen nagy is!
Attól, hogy becézed, üvöltök még...
S ha neked, apukám, ez sem elég,
elmondlak Anyunak, s nincs menedék!
Jobb hát, ha megáll most az a kerék...
Nem vagyok hisztis és butus majom!
Csak éppen reszketek kicsit… nagyon...
Oldd meg hát egyszerre kínzó bajom:
CSAPD AZT A MÉHECSKÉT RÖGTÖN AGYON!
Kártyavár
Meg ne szólalj, ne is pislogj! Tartsd mélyen a sóhajod !
Sőt! Tudod mit? Tűnj el innen! Mit vársz? Búcsú-szólamot?
Segítettél? Ugyan, kérlek! Néhány szintet felhúztál...
Na és aztán... Már nem kellesz! Jól tennéd, ha elhúznál...
A haragtól arcod lángol, talán sírsz is legbelül..
Azt hitted, hogy pont én bánok torz lényeddel emberül?
Ezer lapból kártyavárat… Nem ment volna egyedül...
De ezt csak mi ketten tudjuk, s nem félek, hogy kiderül!
Tudod miért? Jó a lelked… Nem ártanál senkinek…
Éppen ezért maradsz mindig, mindenkinek ennyinek...
Unlak mostmár. Vinnyogásod bántja fülem, s mit sem ér.
Nem tartok meg olyan kutyát, ami már csak enni kér!
Azt mondod, majd jön egy másik? Aljas? Önző? Pont, mint én,
s széjjelrúgja csodás váram, s ezt érdemlem? Kis hülyém!
Akkor halkan füttyentek majd, s már szökellsz is nagyokat,
S hálatelve, sárban csúszva, felszeded a lapokat...
Jószomszédság-pályázat
Tavasszal csak úgy dagadt a mellem a büszkeségtől... :-) A meglepetés Érdről érkezett.
" Dzsungel túra "
2. rész
Lilly
- Gyere csak, ne félj! Simogasd meg! Mióta megtudta, hogy még sosem értem lóhoz, teljesen bezsongott. Neki a lovai jelentették az életet, tehát mindenképp közel szeretett volna látni engem is hozzájuk. - Nem értem, miért kellene félnem… Ezek vérlovak, vagy mi? – kérdeztem mosolyogva, remélve, hogy ekkora hülyeség hallatán felnevet. Úgy is tett. Imádtam, ha nevet. Képes volt minden fiatal szépségét az égre festeni már egyetlen mosolyával is, de mikor nevetett, akkor még a százszorszép is csendre intette a szirmai közt munkálkodó méhecskét, a tyúkok is elhalkultak az udvarban, s még a szomszéd tanya örökké méltatlankodó kuvasza is abbahagyta az ugatást. Minden és mindenki őt hallgatta olyankor, minden és mindenki lopni akart tiszta hangjának varázsából. Ekkor találkoztunk másodjára. Először valami ostoba céges csapatépítés keretein belül keveredtem a kis vidéki lovarda kapui mögé. Lilly a karám deszkájának tetején ült, egy fűszállal cirógatta lovaglócsizmájának szárát, s a rábízott gyereksereg aranyosan laikus kérdéseire igyekezett türelmesen válaszolgatni. Azonnal összeakadt a tekintetünk. Nem volt semmilyen villámlás, romantikus regényekben leírt fene nagy szikrázás köztünk, nem. Valaki egyszerűen csak fogott egy apró, láthatatlan kapcsot, s összetűzött vele kettőnket. Ezt pedig nem téphette szét a régi, kék-fehérre mázolt busz, s a néhány száz kilométer sem, ami aznap estére már újra elválasztott minket. - A nyakát, azt nagyon szereti! – mondta, s szeretettel figyelte a lovat, s azt, hogy hogyan nyúlok be a boksz kerítése fölött. Nem várta meg, míg elérem a ló szőrét, a kézfejem után nyúlt, finoman belefonta ujjait az enyémekbe, s úgy vezette azokat az állat szőrén, mintha tanítani kellene a simogatásra elbutult tenyeremet. Nem haragudtam ezért, ezt a kellemes, egész testemen végigfutó izgalmas vibrálást, ami ekkor átjárt évekkel ezelőtt dobozba zártam, s nem számítottam rá, hogy újra előkerül. A pillanat boldogsága volt ez. Ez még a kórosan gyors fogyás, a chemoterápia és hajritkulás előtt történt. A szomorúság leplével fojtón
letakart hétköznapok előtt. Amikor Csinos sem egy vén, agresszív gebe volt még, hanem egy szelíd, okos szemében világokat hordozó barát. Amikor Lilly még élt. - Ez milyen puha érzés! – szaladt ki a számon önkéntelenül, s magam sem tudom pontosan, hogy Csinos váratlanul selymes szőrének érintésére, vagy Lilly bársonyos kezére gondoltam. A pej tüzetesen végigvizsgált, megmérettettem, és megfelelőnek találtattam arra, hogy nedves orrát a homlokomhoz nyomva, szinte csókot szuszogjon szemeim közé. Lilly hangosan felkacagott, mire Csinos sértőd
ötten csapott egyet sörényén, és tüntetően rágcsálni kezdett valamit a boksz másik sarkában. Még a hatása alatt voltam. Azzal a néhány simítással, mintha másik síkra repültem volna. Nem éreztem még semmit ennyi erőt, s biztonságot sugározni, ennyi lelket, s tekintélyt hordozni, mintha az egész óriási test egyetlen szív volna, mely nem csak önmagát, hanem környezetét is képes lenne élettel telepumpálni! Mikor kissé felocsúdtam, észrevettem, hogy Lilly már engem néz, s nem a lovat. - Ugye? – kérdezte mindent tudó mosollyal. - Igen – válaszoltam szinte szavak nélkül egy olyan kérdésre, melyet ugyanúgy tettek fel. - Tudtam, hogy te is érzed majd – súgta. - Azt hiszem, ezért fogok beléd szeretni… Utoljára ballagok végig az elhagyott, omladozó lovarda épületében. Lilly szülei eladták, valami áruházlánc épít majd rá egy hipert, ha jól hallottam. Tom nem törődött itt semmivel lánya halála óta, a rák magával vitte az apai szívet is. Csinos bokszán kívül minden ajtó tárva-nyitva, rég túladtak már a lovakon. Ő maradt a végére, eladni nem sikerült, Tom valamit motyogott arról, hogy egy másik helyre viszik holnap, meg hogy jobb is így neki… Nem firtattam. A pej meghallja zizegő lépteim, s dühösen nyerít egyet. Összeszorul a szívem, borzasztó így látni az egykor fenséges lényt. Mennyit üvöltözött vele kétségbeesésem, mikor Lilly elment, hogy aztán bocsánatkérőn omoljak szügye alá, bőgni, mint egy gyerek… A miértjeim már elfogytak. Itt hagyott minket. Ennyi.
letakart hétköznapok előtt. Amikor Csinos sem egy vén, agresszív gebe volt még, hanem egy szelíd, okos szemében világokat hordozó barát. Amikor Lilly még élt. - Ez milyen puha érzés! – szaladt ki a számon önkéntelenül, s magam sem tudom pontosan, hogy Csinos váratlanul selymes szőrének érintésére, vagy Lilly bársonyos kezére gondoltam. A pej tüzetesen végigvizsgált, megmérettettem, és megfelelőnek találtattam arra, hogy nedves orrát a homlokomhoz nyomva, szinte csókot szuszogjon szemeim közé. Lilly hangosan felkacagott, mire Csinos sértőd
ötten csapott egyet sörényén, és tüntetően rágcsálni kezdett valamit a boksz másik sarkában. Még a hatása alatt voltam. Azzal a néhány simítással, mintha másik síkra repültem volna. Nem éreztem még semmit ennyi erőt, s biztonságot sugározni, ennyi lelket, s tekintélyt hordozni, mintha az egész óriási test egyetlen szív volna, mely nem csak önmagát, hanem környezetét is képes lenne élettel telepumpálni! Mikor kissé felocsúdtam, észrevettem, hogy Lilly már engem néz, s nem a lovat. - Ugye? – kérdezte mindent tudó mosollyal. - Igen – válaszoltam szinte szavak nélkül egy olyan kérdésre, melyet ugyanúgy tettek fel. - Tudtam, hogy te is érzed majd – súgta. - Azt hiszem, ezért fogok beléd szeretni… Utoljára ballagok végig az elhagyott, omladozó lovarda épületében. Lilly szülei eladták, valami áruházlánc épít majd rá egy hipert, ha jól hallottam. Tom nem törődött itt semmivel lánya halála óta, a rák magával vitte az apai szívet is. Csinos bokszán kívül minden ajtó tárva-nyitva, rég túladtak már a lovakon. Ő maradt a végére, eladni nem sikerült, Tom valamit motyogott arról, hogy egy másik helyre viszik holnap, meg hogy jobb is így neki… Nem firtattam. A pej meghallja zizegő lépteim, s dühösen nyerít egyet. Összeszorul a szívem, borzasztó így látni az egykor fenséges lényt. Mennyit üvöltözött vele kétségbeesésem, mikor Lilly elment, hogy aztán bocsánatkérőn omoljak szügye alá, bőgni, mint egy gyerek… A miértjeim már elfogytak. Itt hagyott minket. Ennyi.
Különbségek
A tölgyesben, alig-lomb közt ezer kis csőr bogarász,
télből-érlelt nyárra-várót ezer torok dalolász.
Ketten járnak benn a fák közt, elmerengve álmukon,
szokott csapás fut előttük, s nehéz tavasz vállukon.
Az egyik az árnyék foglya, ismer minden lágy mohát,
fél, ha zizzen, zúg az erdő, nem találja otthonát.
A másiknak döngő léptét panaszolja hóvirág,
erős karja nem fél gátat, reccsen a friss cserjeág.
Az egyik az égig retten, ha egy neszt is fúj a szél,
sírva, bújva alszik éjjel, s ébredéskor újra fél.
A másiktól messze röppen, elszalad, mit megtalál,
titok-sóhajt küld egy társért, de az mindig porba száll.
Az egyiknek remeg szíve, simogatásért kiált,
gondoskodó ölelésben pihenné ki mit kiállt.
A másik csak óvni vágyik, ölelni, s ha végre lel,
bármit adna egy barátért, halna is, ha vére kell.
-
Így kísért el két merengő egy erdei álmodást,
s így esett, hogy megkapták a kívánt, nagy találkozást.
Fürdőt vett a déli naptól reményszínű fény-kalász,
s kilépve az erdőszélre szemben álltak: nyúl, s vadász...
Látogatók
Megérkeztél. Tulajdonképp meglehet, hogy reád vártam... Mindent szépen félretettem, s olyan furcsán nyugodt lettem - kulcsod sóhajtott a zárban. Voltak ők is.Egyesével, de még egyszer bekopogtak.Némelyiktől megrettentem,volt olyan, kit megvetettem…Tegnap mind itt toporogtak… A Vidámság.Ébredéskor egyszerre csak rám kiáltott!Lerángatta paplanomat,mutogatta ablakomat- nevetése szinte bántott… Kacsingatva,énekelve szűrte kezén át a napfényt,hangja törött penge karca,s hamis mosolyt szórt az arca- sose láttam hazugabb lényt… A Megbánás.Hason csúszott, repedt padlóm fogta könnyét,s míg köpenyét hasítottam,könyörgésem visítottam,elővette kopott könyvét. Felolvasott.Kilistázta, s rám dobálta összes vétkem.Mondatai vérben áztak,holt szemei megaláztak- közben csak a hajam téptem. A bősz Harag.Reám rontott, s mi még ép volt, összetörte.Ostorával írta bőröm,rám szegezte saját tőröm,nyálát köpte körbe-körbe. Nem értettemminden szavát, üvöltött csak, s egyre tombolt…Ki nem fogyó, talmi vádakéles kövekként találtak,ütött az is, ha csak gondolt… Az Ámítás. Horgas orra sunyi képét szinte fedte.Sárga, s rohadt volt a bőre, borzongott a szívem tőle, mikor szemét rám emelte. „Nem te tetted!”- duruzsolta. Hízelgett a csalárd beste...Úgy akartam az igazát!Annyira ittam vigaszát!- aztán szétfoszlott a teste… A kis Remény.Ő köszönt el bágyadt szóval utoljára…Hitte, hogy az őrök restek,elfeledtek, s nem kerestek,s halhatok magamba zárva… Később már csakabban bízott: valaki majd megbocsáthat...Isten, ember, vagy akárki, képes lesz még rám találni,bűnbánatom égbe szállhat... Vártalak már.Egyetlen vagy, kinek jöttén nyílt az ajtó…Te vagy az is, kinél zárul,s koszos priccsem újra árvul…Még az est is búba hajló… Ölni jöttél. Zavart lelked az utolsó, fáradt vendég…Nem nézel rám… Számon kérjem?Szörnyű munkád én ítéljem?!Rakd a láncot, most már mennék…
Vers, ahogyan én látom 3. - Reményik Sándor: Pilátus
Megkötözött szavak