Megkötözött szavak
Hol vagytok?
Ha kételkedés esik a nagy semmibőlrátok;
ha a gyászos őszi szélben vidámságotvártok;
ha elfojtott zokogástól vonaglik megszátok;
ha nem elég melegek a hazugság-kabátok;
ha kezemben nektek tetsző, új holmikatláttok;
ha szitkok közt, ütlegekben, sebesültenálltok;
ha árnyak közt, félelmetes, új ösvényenjártok;
ha fonnyadttá szerettetek minden frissvirágot;
ha csak néhány vigasztaló, kedves dalravágytok,...
...itt
vagyok...
...jöttök és meleg szót
találtok...
Ha...
...én sírok,...
...hová tűntök...
...kedves
jóbarátok...?
https://www.facebook.com/zsoltbalazsphoto/?fref=ts
ha a gyászos őszi szélben vidámságotvártok;
ha elfojtott zokogástól vonaglik megszátok;
ha nem elég melegek a hazugság-kabátok;
ha kezemben nektek tetsző, új holmikatláttok;
ha szitkok közt, ütlegekben, sebesültenálltok;
ha árnyak közt, félelmetes, új ösvényenjártok;
ha fonnyadttá szerettetek minden frissvirágot;
ha csak néhány vigasztaló, kedves dalravágytok,...
...itt
vagyok...
...jöttök és meleg szót
találtok...
Ha...
...én sírok,...
...hová tűntök...
...kedves
jóbarátok...?
https://www.facebook.com/zsoltbalazsphoto/?fref=ts
A legjobb tízben az Avanti ragazzi!
Tisztelegj a hősök előtt! - pályázat
Kedves Barátok, Ismerősök, Író-, és Munkatársak!
1570 pályamű közül végül az én dalszövegem is bekerült a legjobb tíz közé a Petőfi Live pályázatán!
Kérlek Benneteket, aki teheti, szavazzon a 9-es sorszámú írásra (persze csak ha tetszik... �), hadd legyek én az, akinél csütörtök reggel csörög majd a Talpra magyar! műsorvezetői stábja a jó hírrel...
Minden szavazatért és megosztásért hálás vagyok!
Köszönöm Mindenkinek, aki segít, hogy egy ország dúdolhassa a soraim!
Kattints a képre a szavazáshoz!
Sansz
Hallod-e a rigót énekelni?
Érzed-e a busz füstös szagát?
Könnyebb -e már hosszú útra kelni,
s meglesni a hajnal fintorát?
Mondd csak: milyen a ligetben futni? 
S versbe ölni azt a bánatot,
amit egykor múlón csillapítni
csak a pult és a borgőz tudott?
Élvezed, hogy nevetése mossa
ki sem csordult könnyeid nyomát?
Vers, ahogyan én látom 10. - Dylan D. Tides: Három szem kavics
Avanti ragazzi
Ma könnyedbe csöppent a véred,
ma lőporba fulladt a test…
Ma mindenki lángolva ébred!
Ma forrongva hív Budapest!Ma mindegy a merre, a honnét!Ma zsarnokra támadt a szolga!
Ma gyermekből ébredt a honvéd!
Ma nem hull a térdünk a porba! Ma korbács a szó, földre döntötthatalmat, csalót, cselszövőket!Ma minden csatorna kiöntött!Letéptük a rongy szemkötőket! Ma puskára váltott az asszony,hasítja a zászlót a lánya.Ma ollója múltat szakasszon!Hazája, s a nép úgy kívánja! Ma ágyúnak ugrik ki férfi!Ha kell, széttöri puszta kézzel!Ma harcolni kell, nem remélni!Dacolni a gyilkolni késszel! Ha holnap a srácok keresnek,ne várják a füttyöm tovább már... Ma voltak, kik büszkén elestek,az új napsugár hajnalánál... Ha holnap a holtakra leltek,hadd éledjenek fel a dalban!Ma harcoltak értünk a lelkek…Imádkozzatok sírva, halkan! De holnap a zászló lobogjon!Ragyogjon az új nap dicsében!Szabadság patakja csobogjon!Lemossuk a kínt friss vizében! Ma könnyedbe csöppent a véred,
ma lőporba fulladt a test…
Ma mindenki lángolva ébred!
Ma forrongva hív Budapest! Ma könnyedbe csöppent a véred,
ma lőporba fulladt a test…
Ma mindenki lángolva ébred!
Ma forrongva hív Budapest!
Három szem kavics
Rezzen a tégla, a porszemek ugranak,majd oszlik a fényben a sok pici fruska;gyomrom zajára csak rávihogok halkan,paprikás helyett most pernye lesz a jussa…Elolvadt a tegnap, a láz, a sok „Éljen!”,amikor megvadulva vágytam a tusra,s hangzatos kiáltás volt csupán a „Halál!”,s pimasz sétapálca a madzagos puska… 
Künn, a Csizma téren, a többi srác körében
akkor még kevélyen húztam ki magamat!Nem fért belém szívem! Kedves házfalakrólboldog- gyűrt fecniken éledt új akarat,néztük a papírról lángolva kiáltó,zubogva szárnyaló szabadság-madarat……e falak tégláit hordtuk ma halomba,talán még takarják halványult szavamat… Kushadok, izzadok. Zsebemben kavicsok.Szorítom, mint tegnap a 28-ason……leégett festékkel nyikorog holtában,az lett a barikád a hűlő sínvason.Repesz a combomban, nem fáj, csak andalít,lüktető emlékét kottaként olvasom:Szóljon a „Cselszövő”! Dalold, míg a térkőbüszkén és hangosan puffan a bronzhason! Lángvágó e nyakon, másikén koszorú,Imrével együtt fújtuk a Nemzeti dalt!Úgy volt, hogy este már fájerre toborzunk,s kancsóból öntjük a mézarany diadalt,
de a párt ostobán becsapta a bikát,önmaga fejére kérve a zivatart!Némítva, de vadul, saját kocsijával
zúztuk be hangunkat kérve a hivatalt! Rőt ragacs a kezem, nehezen engedemujjaim közül el három kis kövemet,hiába csomóztam felfeslett húsomraapámtól rám hagyott disznóbőr övemet… -
Ki hitte? Két méter, s moziba mehetek!Kúszom a párkányon, láz-képet követek:Három szem kavicsom háromnak ledobomtömjék be kartácsnak, most remegj, Hatalom!
Vörösök! Gyilkosok! Közétek lövetek!
Künn, a Csizma téren, a többi srác körébenakkor még kevélyen húztam ki magamat!Nem fért belém szívem! Kedves házfalakrólboldog- gyűrt fecniken éledt új akarat,néztük a papírról lángolva kiáltó,zubogva szárnyaló szabadság-madarat……e falak tégláit hordtuk ma halomba,talán még takarják halványult szavamat… Kushadok, izzadok. Zsebemben kavicsok.Szorítom, mint tegnap a 28-ason……leégett festékkel nyikorog holtában,az lett a barikád a hűlő sínvason.Repesz a combomban, nem fáj, csak andalít,lüktető emlékét kottaként olvasom:Szóljon a „Cselszövő”! Dalold, míg a térkőbüszkén és hangosan puffan a bronzhason! Lángvágó e nyakon, másikén koszorú,Imrével együtt fújtuk a Nemzeti dalt!Úgy volt, hogy este már fájerre toborzunk,s kancsóból öntjük a mézarany diadalt,
de a párt ostobán becsapta a bikát,önmaga fejére kérve a zivatart!Némítva, de vadul, saját kocsijávalzúztuk be hangunkat kérve a hivatalt! Rőt ragacs a kezem, nehezen engedemujjaim közül el három kis kövemet,hiába csomóztam felfeslett húsomraapámtól rám hagyott disznóbőr övemet… -
Ki hitte? Két méter, s moziba mehetek!Kúszom a párkányon, láz-képet követek:Három szem kavicsom háromnak ledobomtömjék be kartácsnak, most remegj, Hatalom!
Vörösök! Gyilkosok! Közétek lövetek!
Betűtészta
Misi bácsi nem bánta, hogy unokája hazaköltözött. Egyrészt így sokkal könnyebben szemmel tarthatta, másrészt be kellett ismernie, hogy az utóbbi időben ő is nyugodtabb lett volna, ha valaki ránéz néha. Az öregség egyre gyakrabban rántotta ki lába alól a konyhakövet, s örült, hogy lesz egy kis segítsége. Csak ne járt volna ekkora rumlival a költözés… A festők mindent lecibáltak a tetőtéri szobából a lépcsőfeljáróhoz, s épp csak egy kis kartonfalakkal szegett ösvény maradt az öreg számára, ahol bejuthatott a verandáról a házba. Reggeli kávéja után csoszogott épp befelé, mikor megakadt a szeme egy, a többi közül méregzöld színével kitűnő, gyűrött sarkú dobozon. Megpördült vele a világ… - Mekkora kupleráj van nálad, Misikém! Télvíz idején festetni!- csodálkozott körbe Sanyi az asztal mellől, majd a tőle megszokott módon, a kanálnak épp csak a hegyét a szájához érintve, egy villámgyors hörpintéssel eltűntette a betűtésztával gazdagított paradicsomleves-falatot. - Öhm... Azt mondják, holnapra már kész lesznek mindennel… Meg ilyenkor olcsóbb is, tudod…- motyogta zavartan Misi, majd fel sem nézve a tányérból a konyhába kiáltott: - Sír a gyerek, Eszti! Ezért vállalta az egészet. Amikor, egy kéményfüst szagú szerda estén azok a meggyőző tekintetű emberek megkérték rá, hogy az állam biztonságának érdekében az ikerház rá eső részének tetőterét bocsássa a szolgálat rendelkezésére, csak a hat hónapos Sárika járt az eszében. Nem mondott azonnal igent. Aztán másnap az öntödében felhívták a titkárságra, és közölték vele, hogy egy külső tervezet miatt a három művezetőből hamarosan elbocsátanak egyet. Nem akart ő lenni az. Két nap múlva már fütyörésző munkások csengettek az ajtón, néhány órán belül pedig fel is hangzott az ecsetek és meszelők furcsamód inkább fúróra, kalapácsra és fűrészre emlékeztető hangja. Felfelé menet legalább tízszer meg kellett állnia, hogy pihenjen. A két tetőablakról leszedték a függönyöket, 
hunyorogva nézett végig a gerendák repedésein, a falak kopott vakolatán. Tisztán emlékezett rá, hogy hol futottak a vezetékek, hova voltak fúrva az apró lyukak, hol térdeltek hatvan éve, feszült koncentrációval arcukon a prémes galléros bőrdzsekiben kuksoló „szobafestők”… A lakásba költözött ügynökök egyáltalán nem is titkolták előle módszereiket. Valószínűleg a tény, hogy beleegyezett a megfigyelésbe, egyszer s mindenkorra cinkossá is tette őt. Mindemellett természetesen a szolgálat lehetőséget biztosított számára a direkt megfigyelésre is, a begyűjtött információk leadására pedig hétfőként kellett időt szakítania. Eleinte hányingere volt ettől. Az idő múlásával azonban egyre inkább kezdte elhinni, hogy gyerekkori barátja tényleg szervezkedik valamit, valóban az állam ellenségévé vált, neki pedig – bármennyire is sajnálja – kötelessége, hogy az ilyen elemek kártékony hatása ellen megtegyen, amit csak tud. Minden gyanúsnak talált eseményt részeletesen rögzítenie kellett. Ő pedig egyre szorgosabbá vált. „1955. december 2, éjjel 11 óra, 20 perc. Hegyes Sándor bejárati ajtaja előtt egy öt fős társaság gyűlt össze, melyet a megfigyelt személy kétszeri kopogtatás után engedett be. Hajnali 1 óra, 15 perc. A tetőtéri szoba falán át folyamatos beszéd zaja hallatszik. A szavak nem kivehetők, de heves, indulatos hanglejtésekkel zajlik a társalgás.”
„1955. december 4, délután 1 óra. A megfigyelt személy körülbelül húsz perce telefonál, hangos kiabálás jellemzi a beszélgetést.” „1955. december 6, délelőtt 11 óra, 10 perc. Hegyes Sándor átjött hozzánk, feleségem, született Kovács Eszter meghívására. Míg a paradicsomlevesre vártunk, nevezett személy többször is célzott rá, hogy hamarosan
megvalósulni látja egy régi tervét, melynek részleteire nem tért ki. Sokatmondó arckifejezéssel közölte továbbá, hogy boldog, amiért megismerhette új barátait, illetve azt is, hogy várjam csak ki a végét, óriási dolgot fog művelni.” - Óriási lesz, Misikém! – kacsintott Sanyi az ajtóból és elviharzott.Aznap délután Borczay Mihály leírta utolsó megfigyeléseit, a jegyzet másolatát pedig (mindig indigóval dolgozott) elrakta a megszokott zöld dobozba és telefonált. Aznap délután Hegyes Sándor költőt elvitték, Misi nem látta többé. Két nap múlva egy zsineggel átkötött csomagot kapott, melyben Hegyes Sándor, a Fiatalok a Költészetért Kiadó gondozásában publikált első, Betűtészta című verseskötete volt. Borczay Mihály lakására és további segítségére a szolgálat többé nem tartott igényt. Misi bácsi reszkető kézzel simította végig a nikotinszagú könyvecske első oldalára firkált ajánlást. „Misinek, Esztinek és a kis Sárikának szeretettel, hűséges barátságukért és a sok, finom paradicsomlevesért.”
hunyorogva nézett végig a gerendák repedésein, a falak kopott vakolatán. Tisztán emlékezett rá, hogy hol futottak a vezetékek, hova voltak fúrva az apró lyukak, hol térdeltek hatvan éve, feszült koncentrációval arcukon a prémes galléros bőrdzsekiben kuksoló „szobafestők”… A lakásba költözött ügynökök egyáltalán nem is titkolták előle módszereiket. Valószínűleg a tény, hogy beleegyezett a megfigyelésbe, egyszer s mindenkorra cinkossá is tette őt. Mindemellett természetesen a szolgálat lehetőséget biztosított számára a direkt megfigyelésre is, a begyűjtött információk leadására pedig hétfőként kellett időt szakítania. Eleinte hányingere volt ettől. Az idő múlásával azonban egyre inkább kezdte elhinni, hogy gyerekkori barátja tényleg szervezkedik valamit, valóban az állam ellenségévé vált, neki pedig – bármennyire is sajnálja – kötelessége, hogy az ilyen elemek kártékony hatása ellen megtegyen, amit csak tud. Minden gyanúsnak talált eseményt részeletesen rögzítenie kellett. Ő pedig egyre szorgosabbá vált. „1955. december 2, éjjel 11 óra, 20 perc. Hegyes Sándor bejárati ajtaja előtt egy öt fős társaság gyűlt össze, melyet a megfigyelt személy kétszeri kopogtatás után engedett be. Hajnali 1 óra, 15 perc. A tetőtéri szoba falán át folyamatos beszéd zaja hallatszik. A szavak nem kivehetők, de heves, indulatos hanglejtésekkel zajlik a társalgás.” „1955. december 4, délután 1 óra. A megfigyelt személy körülbelül húsz perce telefonál, hangos kiabálás jellemzi a beszélgetést.” „1955. december 6, délelőtt 11 óra, 10 perc. Hegyes Sándor átjött hozzánk, feleségem, született Kovács Eszter meghívására. Míg a paradicsomlevesre vártunk, nevezett személy többször is célzott rá, hogy hamarosan megvalósulni látja egy régi tervét, melynek részleteire nem tért ki. Sokatmondó arckifejezéssel közölte továbbá, hogy boldog, amiért megismerhette új barátait, illetve azt is, hogy várjam csak ki a végét, óriási dolgot fog művelni.” - Óriási lesz, Misikém! – kacsintott Sanyi az ajtóból és elviharzott.Aznap délután Borczay Mihály leírta utolsó megfigyeléseit, a jegyzet másolatát pedig (mindig indigóval dolgozott) elrakta a megszokott zöld dobozba és telefonált. Aznap délután Hegyes Sándor költőt elvitték, Misi nem látta többé. Két nap múlva egy zsineggel átkötött csomagot kapott, melyben Hegyes Sándor, a Fiatalok a Költészetért Kiadó gondozásában publikált első, Betűtészta című verseskötete volt. Borczay Mihály lakására és további segítségére a szolgálat többé nem tartott igényt. Misi bácsi reszkető kézzel simította végig a nikotinszagú könyvecske első oldalára firkált ajánlást. „Misinek, Esztinek és a kis Sárikának szeretettel, hűséges barátságukért és a sok, finom paradicsomlevesért.”
Erő a változásért
Újabb siker!
Írásom harmadik helyezett lett egy minden elismerést megérdemlő csoport, Az Erő a változásért egyesület pályázatán!
Köszönöm!
Kattints a képre a részletekért!
(A vers hamarosan olvasható lesz itt, a blogon is!)
5. rész
Szirmok
Hiába a zötykölődés a keréknyomokkal barázdált úton, az a hat kíváncsi szempár eszméletlen kitartással bámult rám, annyira, hogy az már szinte zavarba hozott. Talán gyerekkoromban ültem utoljára ennyi gyermek között, tehát nem igazán tudtam mit kezdeni a helyzettel. Néha a visszapillantó tükör felé sandítottam, Enid tekintetét kerestem, hátha küld valami megnyugtató, néma üzenetet, de őt lefoglalta a vezetés. Az értetlenségtől frusztráltan kapkodtam a tekintetem egyik kis fejtől a másikig, ösztöneim mintha valamiféle támadástól tartottak volna. Pedig első látásra egyik kislány sem tűnt egy cseppet sem veszélyesnek. Aztán jöttek a kérdések. Amikor először lett rosszul, a kapcsolatunk még nem is igazán létezett. Csak néhány alkalommal találkoztunk, s bár a láng már égett – nem is akárhogyan – eszembe sem jutott erőltetni a dolgot. Az, hogy aznap éjjel mégis ott voltam vele, mindössze a véletlenen múlt. Meg az esőn. - Eszméletlen, hogy mennyire meg tudsz fiatalodni, amikor rommá ázol!- mondta akkor délután, s közben úgy fürkészte csupa víz arcom, mintha először látná. Tom és én eszeveszett tempóban próbáltuk még a zápor megérkezése előtt az összes friss takarmányt fedett helyre juttatni, de az ég végül mégis ránk szakadt. Lilly hüvelykujjaival lehúzta szemöldökömről a lepottyanni készülő cseppeket, majd tenyerébe zárta, s magához
vonta a fejem, egész odáig, hogy a homlokunk finoman összeérjen. - Miért élvezed te ezt ennyire?- kérdezte. Megfogott. Ha el tudtam volna mondani, akkor megszáradnak a ruháim és nem ragadok a tanyán éjszakára. Ehelyett kézen fogtam, s minden nevetéssel kísért hangos tiltakozása ellenére kivezettem a zuhogó esőbe. - Csukd be a szemed, és fordítsd az arcod az ég felé!- kiáltottam, s elengedtem a kezeit, hisz tudtam, hogy a karjait ösztönösen széjjel fogja tárni. Sosem láttam gyönyörűbbnek. Óvatosan nyitott be a világomba, először aranyosan megborzongott a hűvös érintéstől. Abban a pillanatban azonban, ahogy az első nagy, kövér csepp végiggurult finom arcélén, hajtövétől egész az álláig, láttam rajta, hogy megértett. Azonnal átjárta az az életet adó energia, ami semmivel sem összehasonlítható, ami miatt már kölyökkoromban is képes voltam kilómétereken át biciklizni az összefüggő vízfüggönyben. Pörögni, táncolni kezdett. Annyi életerő áradt fel-feltámadó kacagásából, olyan megfoghatatlan ragyogás lüktetett körülötte párás kontúrral, annyira…élt! Úgy szorítottam akkor magamhoz, mintha önmagam egy elveszett darabját találtam volna meg. Akkor vált világossá, hogy mi okkal találkoztunk. Amikor ezt gyorsan a fülébe súgtam, mintha egy lázas álomból ébredt volna épp, úgy rázta meg kis fejét, s nyitotta ki szemeit. - Mit mondtál?- nézett kíváncsian.Fogalmam sincsen, hogy miért volt ez számomra olyan vicces, de hangosan felnevettem. - Azt, hogy nem lehet véletlen!- kiáltottam féktelen jókedvvel. Hiába nézett rám értetlen arccal, nem vártam meg a többi kérdését, minden boldogságomat belecsókoltam az ajkain csillogó cseppekbe. Éjfél körül kezdett el panaszkodni. Annyira erős fájdalom járta át, hogy felébresztettem Tomot, aki tizenöt perc múlva már útra készen várt minket az udvaron. Az öreg furgonba behajítottam Lilly régi, sátorozáshoz használt matracát, s Tom aggódó pillantásai kíséretében arra fektettem a lányát. Lilly meg volt ijedve. Akkor először és utoljára. Később elmondta, úgy látta rajtam és Tomon, hogy mi attól rettentünk meg igazán, hogy ő fél. Így hát nem félt többé. Egy Claire nevű, pufók kislány kezdte. - Te milyen magas vagy? Mi tegnap mértük meg magunkat, majdnem én vagyok a legnagyobb, csak Jill előzött meg. Úgy örülök, hogy nekünk adod Csinost! Persze, jobb lett volna, ha Lillyé marad… - szomorodott el egy pillanatra. - Tetszik a kendőm? – kérdezte aztán hirtelen. – Enidtől kaptam. Először pirosat szerettem volna, de amikor megláttam ezt, akkor inkább ezt kértem. Ugyanolyan színe van, mint Lilly papucsának, amit Longville-nél hagyott el, a benzinkúton. Az milyen vicces volt! Amikor fel akart szállni a buszra… - Citromsárga. – kotyogott közbe egy szőke, szemüveges, szeplős lányka. – Lilly papucsa citromsárga volt, mint Enid esőkabátja, a kendőd pedig kanárisárga. És az már nem is a benzinkúton volt, hanem az erdőnél… Dora szerint egy róka lopta el, de szerintem csak ottfelejtette… - mosolygott rám cinkosan. – Te mit ettél reggelire? – váltott hirtelen. - Én annyi fánkot, hogy fájt a hasam… De már elmúlt. Lillynek is szokott fájni. olyankor mindig azt mondta, hogy majd az angyalkák megsimogatják és elmúlik. A miénket mindig ő simogatta meg. Attól is elmúlt. Szerintem az angyalkáktól tanulta, hogyan kell… Messzire megyünk? Illett a helyzethez, vagy sem, nagyon mókásan festett abban az ormótlan, minden lépésnél szuszogó hangot adó sárga műanyagpapucsban a kórház folyosóján. Tulajdonképpen egész lénye idegen volt itt. Szemmel láthatóan sokkal jobban volt, látszott rajta, hogy időpocséklásnak tart minden itt töltött percet. Úgy járkált vizsgálatról vizsgálatra, mint bezárt puma az állatkerti rácsok mögött. Lora megérezte, hogy nagy a baj. Nem az ösztönös, túlzott anyai aggodalom dolgozott benne, úgy éreztem, hogy itt sokkal mélyebb dologról van szó. Olyan tompa remegést láttam a szemében, amit csak olyanokéban lehet, akik valami borzasztó bizonyosság birtokába jutottak. Kicsiny, de határozott asszonyként láttam eddig, most pedig úgy kapaszkodott Tom kifakult kabátujjába, mintha az lenne az egyedüli, reményt adó fogódzkodója. Pedig aznap még nem derült ki semmi. Megannyi kontroll, mintavételezés, elemzés, sok-sok sterilszaggal átitatott fehércsempés nap után, csak hetekkel később hívta be későbbi kezelőorvosa egy részletes tájékoztatóra. Nem akarta, hogy vele menjek, mégis mentem. Nem akarta, hogy bekísérjem az épületbe, de hajthatatlan voltam. Az orvoshoz viszont már nem volt merszem bemenni vele. Féltem. Azóta is bánom. Tomnak még korai volt a gyerekzsivaj, de Lora feladatot látott a hirtelen támadt csivitelésben, kérdezősködésben. Máris kedvenc süteményekről érdeklődött, székeket pakolt ki, poharakat öblített el házi készítésű szederszörpjéhez. Tom hátravonult a boxokhoz, szerszámokat rakosgatott céltalanul, közben lehajtott fejjel rugdosott arrább néhány láthatatlan kavicsot. Enid és én a ház melletti átmeneti istálló felé ballagtunk. - Nem szeretném, ha tolakodásnak, helytelennek tartaná a kérésemet.- mondta. – Nem akarom megfosztani Csinostól, mindössze arról van szó, hogy a gyerekeknek sokat jelentene. Amikor Tommal beszéltünk telefonon, akkor azt mondta, hogy akár ingyen is vihetjük, csak szabadítsuk meg tőle… Meglepve néztem rá. Tom nekem csak annyit mondott előző este, hogy egy Enid nevű nőt vár reggelre, de nem tud kimenni elé, rengeteg a dolga. Én épp végeztem a holmim becsomagolásával, délig pedig egyébként sem indultam volna, hát felajánlottam, hogy elkalauzolom a hölgyet a házhoz. Kicsit elnyújtom a búcsúzást – gondoltam. Féltem. Nehéz megmagyarázni, hogy miért. A zene halk volt és megnyugtató, nem az a spiritualista baromság, amit a háziorvosi várókban megszokott az ember, hanem egy kellemes, lágy csobogás, aminek sem a forrását, 
sem a torkolatát nem ismerjük fel, mégis bízunk benne, hogy belemerülhetünk. A falakon lógó képeket nem zsúfolták össze, nem voltak erőltetetten vidámak, de elvontan absztraktak sem. Az üveglapos asztalon legyező alakban szétterített magazinok némelyike ugyan már régi volt, de legalább nem valamelyik gyógyszercég ordító reklámjait nyomta a képembe, lakberendezési tanácsokat, házi praktikákat ajánlott. Hárman várakoztak még rajtam kívül. s talán az ő arcukon látható kifejezés, illetve a folyamatos, érthetetlenül mormogó beszélgetés volt az, ami miatt először csak halvány, később egyre erősebb hazugságszagot éreztem. Ismerhették egymást egy ideje már, legalábbis a gesztusaik erről árulkodtak. Bizalmas fülbesúgásokat, kézszorításokat, összenézéseket láttam, ezeket nem lehet félreérteni. Borzasztó volt az arcukra nézni. Az egyik egy fiatal, húsz év körüli srác volt, csonttá soványodva, a másik kettő pedig – mintha csak testvérek lennének – hajdan pirospozsgás, negyvenes nők, önmagukba roskadva. Megfejthetetlen volt, hogy a jelen szenvedései, vagy az eddig átélt pokol fonnyasztották a bőrt járomcsontjukra. Zavaros, sárgás szemfehérjével találkoztam, ahányszor csak rám emelték tekintetüket, egész jelenlétük olyan volt, mintha nem is a halál, hanem valami azon túli bolyongana körülöttük, egyetlen percnyi pihenést sem hagyva a kínok között. Mantrázásszerű sustorgásuk csak akkor szakadt meg, amikor Lilly kilépett az ajtón. Vékony kis vállán ott pihent az orvos nagy, súlyos keze. - Itt vagyunk.- mondtam. – Csinos nem olyan, mint ahogyan azt Lilly mesélte, vagy amiket a képeken látott, erre készüljön fel! Megviselte, hogy Lilly… Nos, hogy nincs már… Az ő boxában történt… Hagytam, hogy közelebb lépjen. Egy darabig csak kereste, hogy mit kellene látnia, közben Csinos hangos szuszogása furcsa egyveleget alkotott az Enid citromsárga esőkabátján kopogó esőcseppekkel. A deszkák között aztán megpillantották egymást. A keskeny résen át Enid csak a ló egyik szemét láthatta. Abban viszont olyan fáradt, elfogadhatatlan fájdalmat talált, amitől elsírta magát. Ő akarta elmondani, amit megtudott, így elköszönt az orvostól, leült mellém, és a kezemet egy pillanatra sem engedve el, mesélni kezdett. Azzal kezdte, hogy meg fog halni. Hagyott némi időt a hitetlenkedésemnek, a dühöngésemnek, az összeroppanásomnak, majd mindenről beszámolt, ami ezután következik. Részletesen vázolta a betegség lefolyásának minden állomását, a rá váró, elodázó kezeléseket. Aztán megkért, hogy ne találkozzunk többé. Ott dőlt el, hogy végig vele maradok. Hazafelé vonattal utaztunk, feje az ölemben pihent, azt hiszem, egy kicsit el is aludhatott. Én csak bámultam az ablakra száradt porcsíkokat, nem gondolkodtam, a kerekek ütemes kattogására bíztam, hogy katatón állapotba ringassanak. Egyszer megmozdult. Hanyatt feküdt, a szemembe nézett és azt kérdezte: - Hiszel abban, hogy a lélek nem hal meg? Én mostantól igen.- mosolygott. – Tudod, kell, hogy legyen ezután egy másik élet! Ebben lehet, hogy nem adatott meg több kettőnknek, de abban sokkal hamarabb kezdelek majd el keresni… - Tudja, Robert… Csinos most épp olyan, mint a lányok akkor, amikor először találkozom velük. Amilyen Lilly is volt.Látta rajtam, hogy nem értem, miről beszél. - Lilly sosem mesélt nekem magáról, a Liliomokról, vagy bármiféle alapítványról. – mondtam kicsit sértődötten. - Tudom.- válaszolta. – azt akarta, hogy én mondjam majd el. Két éve jött el hozzánk először…
Zsolt Balazs Photography
vonta a fejem, egész odáig, hogy a homlokunk finoman összeérjen. - Miért élvezed te ezt ennyire?- kérdezte. Megfogott. Ha el tudtam volna mondani, akkor megszáradnak a ruháim és nem ragadok a tanyán éjszakára. Ehelyett kézen fogtam, s minden nevetéssel kísért hangos tiltakozása ellenére kivezettem a zuhogó esőbe. - Csukd be a szemed, és fordítsd az arcod az ég felé!- kiáltottam, s elengedtem a kezeit, hisz tudtam, hogy a karjait ösztönösen széjjel fogja tárni. Sosem láttam gyönyörűbbnek. Óvatosan nyitott be a világomba, először aranyosan megborzongott a hűvös érintéstől. Abban a pillanatban azonban, ahogy az első nagy, kövér csepp végiggurult finom arcélén, hajtövétől egész az álláig, láttam rajta, hogy megértett. Azonnal átjárta az az életet adó energia, ami semmivel sem összehasonlítható, ami miatt már kölyökkoromban is képes voltam kilómétereken át biciklizni az összefüggő vízfüggönyben. Pörögni, táncolni kezdett. Annyi életerő áradt fel-feltámadó kacagásából, olyan megfoghatatlan ragyogás lüktetett körülötte párás kontúrral, annyira…élt! Úgy szorítottam akkor magamhoz, mintha önmagam egy elveszett darabját találtam volna meg. Akkor vált világossá, hogy mi okkal találkoztunk. Amikor ezt gyorsan a fülébe súgtam, mintha egy lázas álomból ébredt volna épp, úgy rázta meg kis fejét, s nyitotta ki szemeit. - Mit mondtál?- nézett kíváncsian.Fogalmam sincsen, hogy miért volt ez számomra olyan vicces, de hangosan felnevettem. - Azt, hogy nem lehet véletlen!- kiáltottam féktelen jókedvvel. Hiába nézett rám értetlen arccal, nem vártam meg a többi kérdését, minden boldogságomat belecsókoltam az ajkain csillogó cseppekbe. Éjfél körül kezdett el panaszkodni. Annyira erős fájdalom járta át, hogy felébresztettem Tomot, aki tizenöt perc múlva már útra készen várt minket az udvaron. Az öreg furgonba behajítottam Lilly régi, sátorozáshoz használt matracát, s Tom aggódó pillantásai kíséretében arra fektettem a lányát. Lilly meg volt ijedve. Akkor először és utoljára. Később elmondta, úgy látta rajtam és Tomon, hogy mi attól rettentünk meg igazán, hogy ő fél. Így hát nem félt többé. Egy Claire nevű, pufók kislány kezdte. - Te milyen magas vagy? Mi tegnap mértük meg magunkat, majdnem én vagyok a legnagyobb, csak Jill előzött meg. Úgy örülök, hogy nekünk adod Csinost! Persze, jobb lett volna, ha Lillyé marad… - szomorodott el egy pillanatra. - Tetszik a kendőm? – kérdezte aztán hirtelen. – Enidtől kaptam. Először pirosat szerettem volna, de amikor megláttam ezt, akkor inkább ezt kértem. Ugyanolyan színe van, mint Lilly papucsának, amit Longville-nél hagyott el, a benzinkúton. Az milyen vicces volt! Amikor fel akart szállni a buszra… - Citromsárga. – kotyogott közbe egy szőke, szemüveges, szeplős lányka. – Lilly papucsa citromsárga volt, mint Enid esőkabátja, a kendőd pedig kanárisárga. És az már nem is a benzinkúton volt, hanem az erdőnél… Dora szerint egy róka lopta el, de szerintem csak ottfelejtette… - mosolygott rám cinkosan. – Te mit ettél reggelire? – váltott hirtelen. - Én annyi fánkot, hogy fájt a hasam… De már elmúlt. Lillynek is szokott fájni. olyankor mindig azt mondta, hogy majd az angyalkák megsimogatják és elmúlik. A miénket mindig ő simogatta meg. Attól is elmúlt. Szerintem az angyalkáktól tanulta, hogyan kell… Messzire megyünk? Illett a helyzethez, vagy sem, nagyon mókásan festett abban az ormótlan, minden lépésnél szuszogó hangot adó sárga műanyagpapucsban a kórház folyosóján. Tulajdonképpen egész lénye idegen volt itt. Szemmel láthatóan sokkal jobban volt, látszott rajta, hogy időpocséklásnak tart minden itt töltött percet. Úgy járkált vizsgálatról vizsgálatra, mint bezárt puma az állatkerti rácsok mögött. Lora megérezte, hogy nagy a baj. Nem az ösztönös, túlzott anyai aggodalom dolgozott benne, úgy éreztem, hogy itt sokkal mélyebb dologról van szó. Olyan tompa remegést láttam a szemében, amit csak olyanokéban lehet, akik valami borzasztó bizonyosság birtokába jutottak. Kicsiny, de határozott asszonyként láttam eddig, most pedig úgy kapaszkodott Tom kifakult kabátujjába, mintha az lenne az egyedüli, reményt adó fogódzkodója. Pedig aznap még nem derült ki semmi. Megannyi kontroll, mintavételezés, elemzés, sok-sok sterilszaggal átitatott fehércsempés nap után, csak hetekkel később hívta be későbbi kezelőorvosa egy részletes tájékoztatóra. Nem akarta, hogy vele menjek, mégis mentem. Nem akarta, hogy bekísérjem az épületbe, de hajthatatlan voltam. Az orvoshoz viszont már nem volt merszem bemenni vele. Féltem. Azóta is bánom. Tomnak még korai volt a gyerekzsivaj, de Lora feladatot látott a hirtelen támadt csivitelésben, kérdezősködésben. Máris kedvenc süteményekről érdeklődött, székeket pakolt ki, poharakat öblített el házi készítésű szederszörpjéhez. Tom hátravonult a boxokhoz, szerszámokat rakosgatott céltalanul, közben lehajtott fejjel rugdosott arrább néhány láthatatlan kavicsot. Enid és én a ház melletti átmeneti istálló felé ballagtunk. - Nem szeretném, ha tolakodásnak, helytelennek tartaná a kérésemet.- mondta. – Nem akarom megfosztani Csinostól, mindössze arról van szó, hogy a gyerekeknek sokat jelentene. Amikor Tommal beszéltünk telefonon, akkor azt mondta, hogy akár ingyen is vihetjük, csak szabadítsuk meg tőle… Meglepve néztem rá. Tom nekem csak annyit mondott előző este, hogy egy Enid nevű nőt vár reggelre, de nem tud kimenni elé, rengeteg a dolga. Én épp végeztem a holmim becsomagolásával, délig pedig egyébként sem indultam volna, hát felajánlottam, hogy elkalauzolom a hölgyet a házhoz. Kicsit elnyújtom a búcsúzást – gondoltam. Féltem. Nehéz megmagyarázni, hogy miért. A zene halk volt és megnyugtató, nem az a spiritualista baromság, amit a háziorvosi várókban megszokott az ember, hanem egy kellemes, lágy csobogás, aminek sem a forrását, sem a torkolatát nem ismerjük fel, mégis bízunk benne, hogy belemerülhetünk. A falakon lógó képeket nem zsúfolták össze, nem voltak erőltetetten vidámak, de elvontan absztraktak sem. Az üveglapos asztalon legyező alakban szétterített magazinok némelyike ugyan már régi volt, de legalább nem valamelyik gyógyszercég ordító reklámjait nyomta a képembe, lakberendezési tanácsokat, házi praktikákat ajánlott. Hárman várakoztak még rajtam kívül. s talán az ő arcukon látható kifejezés, illetve a folyamatos, érthetetlenül mormogó beszélgetés volt az, ami miatt először csak halvány, később egyre erősebb hazugságszagot éreztem. Ismerhették egymást egy ideje már, legalábbis a gesztusaik erről árulkodtak. Bizalmas fülbesúgásokat, kézszorításokat, összenézéseket láttam, ezeket nem lehet félreérteni. Borzasztó volt az arcukra nézni. Az egyik egy fiatal, húsz év körüli srác volt, csonttá soványodva, a másik kettő pedig – mintha csak testvérek lennének – hajdan pirospozsgás, negyvenes nők, önmagukba roskadva. Megfejthetetlen volt, hogy a jelen szenvedései, vagy az eddig átélt pokol fonnyasztották a bőrt járomcsontjukra. Zavaros, sárgás szemfehérjével találkoztam, ahányszor csak rám emelték tekintetüket, egész jelenlétük olyan volt, mintha nem is a halál, hanem valami azon túli bolyongana körülöttük, egyetlen percnyi pihenést sem hagyva a kínok között. Mantrázásszerű sustorgásuk csak akkor szakadt meg, amikor Lilly kilépett az ajtón. Vékony kis vállán ott pihent az orvos nagy, súlyos keze. - Itt vagyunk.- mondtam. – Csinos nem olyan, mint ahogyan azt Lilly mesélte, vagy amiket a képeken látott, erre készüljön fel! Megviselte, hogy Lilly… Nos, hogy nincs már… Az ő boxában történt… Hagytam, hogy közelebb lépjen. Egy darabig csak kereste, hogy mit kellene látnia, közben Csinos hangos szuszogása furcsa egyveleget alkotott az Enid citromsárga esőkabátján kopogó esőcseppekkel. A deszkák között aztán megpillantották egymást. A keskeny résen át Enid csak a ló egyik szemét láthatta. Abban viszont olyan fáradt, elfogadhatatlan fájdalmat talált, amitől elsírta magát. Ő akarta elmondani, amit megtudott, így elköszönt az orvostól, leült mellém, és a kezemet egy pillanatra sem engedve el, mesélni kezdett. Azzal kezdte, hogy meg fog halni. Hagyott némi időt a hitetlenkedésemnek, a dühöngésemnek, az összeroppanásomnak, majd mindenről beszámolt, ami ezután következik. Részletesen vázolta a betegség lefolyásának minden állomását, a rá váró, elodázó kezeléseket. Aztán megkért, hogy ne találkozzunk többé. Ott dőlt el, hogy végig vele maradok. Hazafelé vonattal utaztunk, feje az ölemben pihent, azt hiszem, egy kicsit el is aludhatott. Én csak bámultam az ablakra száradt porcsíkokat, nem gondolkodtam, a kerekek ütemes kattogására bíztam, hogy katatón állapotba ringassanak. Egyszer megmozdult. Hanyatt feküdt, a szemembe nézett és azt kérdezte: - Hiszel abban, hogy a lélek nem hal meg? Én mostantól igen.- mosolygott. – Tudod, kell, hogy legyen ezután egy másik élet! Ebben lehet, hogy nem adatott meg több kettőnknek, de abban sokkal hamarabb kezdelek majd el keresni… - Tudja, Robert… Csinos most épp olyan, mint a lányok akkor, amikor először találkozom velük. Amilyen Lilly is volt.Látta rajtam, hogy nem értem, miről beszél. - Lilly sosem mesélt nekem magáról, a Liliomokról, vagy bármiféle alapítványról. – mondtam kicsit sértődötten. - Tudom.- válaszolta. – azt akarta, hogy én mondjam majd el. Két éve jött el hozzánk először…Zsolt Balazs Photography
Megkötözött szavak