Megkötözött szavak

2020. június 19. 18:30 - Dylan D. Tides

Borka

"Édesanyám! Szellem jár!
Elvisz, meglásd! Engem vár!"
 
"Aludj vissza, Borka, te!
Nincsen ottan semmi se!
Emlékszel? A lagziba'
kilöttyent a bor, s biza'
rosszabb az tán mint a vér...
Nézd a Jancsit: ő se fél!
Ruhát lenget a kötél,
s nénéd fátylán átbeszél,
nem nyugszik az esti szél..."
 
"Édesanyám! Szellem jár!
Elvisz, meglásd! Engem vár!"
 
"Eridj mán' te Borka, te!
Pipogyáskodsz ennyire!"
Trágyázni vót' jóapád,
s nem bírtam a szar szagát.
Nem vót' kár a szappanér'...
Nézd meg Jancsit: ő se fél!
Kapcát lenget a kötél,
s gatyaszáron átbeszél,
tücsköt hajt az esti szél..."
 
"Édesanyám! Szellem jár!
Elvisz, meglásd! Engem vár!"
 
"Csendesedj el, Borka, te!
Mit hangoskodsz ennyire?!
Öcséd feje, mint a láng!
Hányni tud csak, s egyre ráng...
Gyógyszer nincs, csak szeretet...
Sikáltam, mit lehetett...
Drága Jancsim! Ó, be fél!
Párnát lenget a kötél,
s apró ingén átbeszél,
imát fú' az esti szél."
 
"Édesanyám! Szellem jár?
Mostmár tényleg engem vár?"
 
"Bújjál ide, Borka, te!
Édesanyád ölibe'...
De forró a homlokod...
Itt a kezem. Megfogod?
Feledném a tegnapot...
Nem bírtam a sír-szagot,
s kimostam a feketét,
lelkem emlékezetét....
Jancsim mosmá' sose fél...
Csipkét lenget a kötél,
s anyád fátylán ki-bejár,
fütyörészve a halál."
 
"Édesanyám... Szellem jár...
Elvisz, meglásd... Rám is vár..."
Szólj hozzá!
2020. április 14. 09:45 - Dylan D. Tides

Eljátszhatnánk..?

Azt olvastam: „Mosolyodba csomagold be bánatod!”
Összeszedtem mindent tehát, mit szerelmed rám hagyott.
Celluxom is van, meg ollóm, bele mégsem foghatok:
Azt nem írták, mosolymintás papírt hozzá hol kapok...

Ó, mennyivel könnyebb volna, ha az idő kerekén,
tekerhetnék, s az utolsó tavaszunk legelején
találhatna minket megint a még fázós reggelünk,
s kávéillat fonná körbe, amit egymásban lelünk:
örömteli mosolyt, csókot, meg nem szűnő ölelést,
jácint ízű, hirtelen gyúlt vágyat, s abból remegést..!

Nem játszhatnánk el, hogy így van? Tudod még, hogy hol lakom...
Jöjj csak bátran! Körömheggyel kocogtasd meg ablakom,
s folytassuk az életünket egymáséban, Kedvesem!
Eljátszhatnánk..? Vagy talán már elvesztettük teljesen..?

Azt hiszem, hogy mégis inkább csomagolnom kellene.
Annyi mosoly csak van itthon, s ha nincs, teszek ellene:
hogyha a mi tavaszunk már nem is hozott több nyarat,
nem kesergek romokon, hisz szívem az még megmaradt!

Hinni kell csak, s minden ágon előbb-utóbb rügy fakad...

 

07f1ab839e42a8bf1810566316c92e39_w758.jpg

Szólj hozzá!
2020. április 14. 09:45 - Dylan D. Tides

Csodavilág

Csattog az Irsai, fúlt nevetés szalad át a határon.
Olvad a hajnali dér, cseppje a tegnapi szép.
Dörmög a vén kocsis, érzi a cidrit az ócska batáron.
Alszik a szelleme még, vágyja a nap melegét.
Vár a leány odabenn, szeme járja a kinti világot.
Izgalom űzi elém, kéri a kék ibolyát.
Lopva dugom be a rácson a reggeli sárga virágot.
Ámul a téltemetőn, habzsolom üdv-mosolyát.

Gyermeki láz-szerelem nyitja ki új tavaszát.
teltemeto2.jpg
Címkék: vers Csodavilág
Szólj hozzá!
2020. április 14. 09:44 - Dylan D. Tides

Megígérted...

„Mit kérsz? Kávét? Gyümölcsteát?”
-kérdeztem még pár hete.
S most? Félek minden éjszakát...
Nem tudom, túléled-e..?

Akkor még a tavaszt vártad:
„Megmutatom Pestet én!
Hiszen szinte nem is láttad,
s zöldben szebb is!” Less belém,
s lásd, akkor hogy mosolyogtam!
Imádtam, hogy tervezel!
Képzeletben karod fogtam,
s figyeltem, hogy élvezel
minden cseppnyi illatot, mit
Rád lehel az április.
Szellő fújt hajadba loknit...
Megnéznék én bármit is,
csak ragyognál újra még rám!
Mennyi kór, mi felemészt
és Te mégis, büszke-némán
földhöz vágtál annyi vészt...

Tudom, hogy most úgyse hallod
de...legyőzöd mérgüket!
Kicsilány... még kell akarnod!
Nincs barátom Nélküled... 

 

82899366_2499803120268150_751704858318340096_n.jpg

Szólj hozzá!
2020. április 14. 09:44 - Dylan D. Tides

Nyugdíjas tavasz

„Ki kéne majd kotorni az ereszt, biztos tömve van.
Csak majd vigyázz, a jobb sarkán kerüld el a méheket!
A létrát azt megfogom, mert három helyen törve van.
Milyen könnyű volt felmenni, leverni a fészkeket,
de ma már a kezeim és lábaim se bírnak el...
Meddig maradsz? Csak mert megint megsüllyedt a kiskapu.
Bár legalább tudom, hogyha nyikorogva énekel:
nagybátyád is megjött végre. Milyen most a kis falu?
Régen voltam körbenézni, alig tudok menni már...
Megszépült a városháza, azt mondják a húgodék.
Megtudod majd..! Ahogy vénülsz, terád is csak ennyi vár,
az életed egy kipukkant, hajdan színes buborék
lesz neked is nyolcvan fölött. Tán a tavasz tudja még
minden évben néhány napra elhozni az életet,
ilyenkor a nektárfodros napsugárba hullanék,
s újraélném még vagy százszor majd' kilencven évemet.
Ahogy a vén diófával, velem sem fogsz veszteni...
Nem beszélek ilyeneket, sose szokott tetszeni,
inkább nézzük, kinn a kertben kell-e bármit kezdeni:
A szőlőt azt kivágattam, nem bírom már metszeni...”

Alig hallom szavaid, csak nézlek, drága, jó Papám,
s felidézem, hogy kísértél engem annyi úton át.
Kívánságként, ha lehetne, ezt az egyet mondanám:
Légy itt mindig, s míg csak élek, hadd legyek az unokád! 
b_idos-fiatal-kez-orokseg.jpg
Szólj hozzá!
2020. április 14. 09:44 - Dylan D. Tides

Kölni

"Ne morogj má' annyit lelkem!
Szép lyány az a Sári!
Nem olyan kis vézna szellem,
szebbet se tanálni'!

Kőnid' megvan még tavalyrúl?
Büdös, mint a kórság...
Ki se látsz mán' a sok hajtúl!
Mi ebbe' a jóság...?

Apád bezzeg olyan fess vót,
s olyan szemmel nézett..!
Pedig csak egy üvegestót,
s oskolát se végzett,

de ha húsvét hétfő délbe'
az uccára toppant..!
Úgy kihúzta magát végre,
szinte el is roppant!

Pacuha vagy, lóg a rongyod!
Jer' ide, betűröm...
A leves meg minnyá' fortyog,
megyek is, leszűröm..."

Jóanyámra húsvét táján
így emlékszem mindig.
Ujjai a vén deszkáján
mázsaszámra hintik
a tojásos szendvicsekre
a trappista-záport,
s nyomkodnak ezernyi cseppre
pirosarany-mámort...

Mennyi "Sárit" locsoltam már,
s hány tavaszt megjártam...
Szebb mosolyt én bizony annál
akkor sem találtam,
mint az anyám két szemében,
ha elébe álltam,
s mint ki felel, kezdtem szépen:
"Zöld erdőben jártam..."

Szólj hozzá!
2020. április 02. 10:45 - Dylan D. Tides

Képkeret

Polcaim közt, fönn a falon, lóg egy pici képkeret.
Nem egy nagy szám, mégis: ha a hátrahagyott éveket
idézgetem egyszer majd a vége-főcím kezdetén,
bizonyos, hogy mosoly pattan szájam ráncos szegletén.

Volt egy órám ugyanis egy széllel bélelt szép napon,
(drága Judith, azt hiszem már ideje megvallanom:
ilyen mélyre még szívembe egy ajándék sem került),
amikor a Down-világ, mint angyalszárny, reám terült.

Látogató voltam csupán, de az első ölelés
elég volt, hogy nehéz legyen végül az elköszönés...
Kereshetnék unalomig széjjelcsépelt szavakat
szeretetről, szívről, s arról, hogyan bontott falakat
a sok meleg, drága szempár bennem néhány perc alatt,
de a lényeg mégis az, mi azóta is megmaradt:
úgy szeretnék visszamenni, s mosolyt kapni, míg lehet!
Nekik, s Tőlük letisztulva! Nem hallgatni híreket,
kidobálni mindenféle ránk ragadt feleslegest,
észrevenni újra, ahogy tücsökhúron hív az est...


Szeretem a falon azt az icipici keretet...
Nem feledem sosem el a finom, szelíd kezeket,
amik akkor átnyújtották: "Neked adom, elviszed?"
Azóta tudom: a mese igaz, hogyha elhiszed...

(Apró fénykép került bele, rajta két kis gyermekem,
ami szép és fontos, azt így mind egy helyen meglelem.)

Címkék: vers Képkeret
Szólj hozzá!
2020. április 02. 10:40 - Dylan D. Tides

A rigó és a fél dió

Eső vág és jég is koppan,
fenyegető villám lobban,
egyszóval: ma félni jó,
de az éhség űzi jobban,
s a bokorból izgatottan
ki-kinéz a vén rigó.

Kisegér szól rá a házból:
"Mielőtt még bőrig ázol...
Hová indulsz, vén rigó?"
"Összefonnyadt már a begyem,
az meg ottan, kinn, a gyepen,
nézd csak meg! Egy fél dió!"

"Elismerem: úr az éhség,
de viharban szállni vétség!
Belepusztulsz,  kismadár!
Kölyök vagyok még, de futok,
s hogyha vársz, tán jobbat tudok!
A darásban csizma áll,

s ha a gazda lábra húzza,
mindig hullik bele búza!
Surranok a fal felett,
s az ereszen gyors' leviszem
(melletted a vége), hiszen
kész is van a művelet!"

Tíz perc sem telt, s jött a maggal,
igen-igen szép adaggal,
s jóllakott a vén rigó,
odakinn meg olyan jég hullt,
hogy ezalatt mindent szétdúlt,
elpusztult a fél dió...

Ha vészterhes idők jönnek,
az ifjak beköszönnek,
ne szégyellj hát kérni, jó?
Maradj békén, biztonságban,
s együtt fújjuk majd a nyárban:
"Végre vége, s élni jó!"

- ahogyan a vén rigó.

Szólj hozzá!
2020. április 02. 10:36 - Dylan D. Tides

Álombolt

Ugyanúgy és ugyanott és ugyanabban voltál
- szerelem-szép ragyogás, sose botló lány.
Ugyanakkor, ugyanazt és ugyanannyit szóltál
- tovapendült rianás, alig-oszló árny.

Puha fánkon csücsörítő, pimaszul megcsurrant,
lila-cukros kulimáz - csoda illat-láz.
Odakozmált feketémből az erő elsurrant,
odalett, lám, a pofás, kicsi kávéház;
csak az arcod, csak a szád és csak a szíved láttam.
Szemeidtől a sötét bagatellé hullt,
Ami volt és ami lesz és amit eddig vártam,
odagyűlt most Tebeléd, feleletté gyúlt.

Ugyanúgy és ugyanott és ugyanabban voltál...
Gyanakodtam is ezért. Ez is álom hát?
Porosan sír az a pult és odalett a bolt már...
Ugye ébredni muszáj? Csak egy fél órát...

Szólj hozzá!
2020. április 02. 10:34 - Dylan D. Tides

Tavaszomhoz

Vártalak már. Óvatosan elfekszem és hallgatom:
van-e már a levegőben Belőled mit hallanom?
Érkeznek-e madaraid szép sorjában, s lesz e dal?
Nyílik-e a napvirág, mi minden télit elzavar?

Így hasít csak eszembe, hogy milyen ritka pillanat:
felnőtt fejjel, fűben fekve nézni felhőbodrokat!
Gyermekként még verandánkról (hiába szúrt úgy a fény)
egy-egy felleg felrepített, s mint valami tünde-lény,
mesét rajzolt képzeletem összekarcolt lapjain,
s játékokkal mosolyított elszomorult napjaim
néhány percén könnyedén. Volt annyiféle forma ám!
Minden felhő lett VALAMI, s ujjonghattam óraszám:
mozivászon nyílott (néha átdöfte egy repülő),
s ha ügyesen hunyorogtam, az előttem terülő,
végtelenül kék világban egész tömeg született!
Nem is kellett elrejtenem, mint egy titkos füzetet,
hiszen fel se néz a felnőtt, vagy ha mégis, csak legyint:
"Eső lesz!", vagy esetleg még "Kiszárad a kert megint..."

Mondanám, hogy újraélem (Neked hála, Tavaszom),
a kalandot, mi kicsorbul minden kajla kamaszon,
s nem talál már soha vissza... Nem tehetem. Vállalom:
nem azt látom már az égen, amit régen... Szánalom...
A fellegek nekem mostmár nem mesék, csak sóhajok.
Akadnak itt bosszús formák, mélyen titkolt óhajok,
kéjből hasadt, villámfényes sikkantások garmada,
imádságok, amelyeknek elakadt a dallama;
megkönnyebbült pamacs, amit elereszt a félelem,
s az a felhő, ami szép, de fekete a széleken,
az egy lélek legutolsó sóhajtása lehetett...

Hogy nézhet ki az, amelyik csupa-csupa szeretet?

Szólj hozzá!
Megkötözött szavak