Ötszáz éve, tölgyfa-árnyban,
erdőmélyi nagy magányban
ácsorgott egy mindig komor,
mohafödte Krisztus-szobor.
Ködbe bélelt, zord időben,
lyukakból varrt foltcipőben,
kökénybokor után járva
talált rá a félig-árva.
Elébe állt, s mintha lopna,
márványujját kézbe fogta,
s kútmély szemét ráemelve
gyermek-ajka ezt lehelte:
"Uram, tudom, meg se látsz tán,
hiszen imát küldtem százszám,
de valahogy elkerültek,
másoké közt elmerültek.
Harmadmagam fekszem éjjel,
s álmom halk nesz tépi széjjel.
Nem a gyöngytyúk csipogása...
Édesanyám zokogása.
Testvéreim kicsi szíve
nem hallja még, könnye színe
nem töri át úgy a csendet,
de a lelkem vele szenved.
Én emlékszem még apánkra.
Mosolygott a kályha-lángra,
régi bicska ült övében,
szénaillat szállt ölében.
Hajnal vitte, alkony hozta.
Orra pillám csiklandozta,
minden este. Csak én tudtam,
hogy rá vártam, s nem aludtam.
Csak füleltem, hogy nyikordul,
friss olajért hogyan koldul
utcaajtónk öreg sarka,
koppan-e a csizma talpa.
Aztán egy nap nem jött többet.
Alakja víz, hangja köd lett.
Édesanyám önnön árnya...
Hadd legyek hát jó leánya!
Hogyha ráérsz, segíts rajta!
Olyan gyenge, s fáradt karja...
Simítsd könnyét gyöngycseppekké,
sóhajtását emlékekké!"
A szobor a lányra nézett,
lehullt róla az enyészet,
s dér-ropogva, fagy-recsegve,
talapzatát elfeledve,
elindult a gyermek mellett,
amerre a bánat sejlett...
