Amikor az anya bántott pont úgy hajlott földig hátam,
ahogyan a fűz megsárgult bús ágai a hold alatt.
Nem akart az anya rosszat! Csak a keze… hát... megszaladt...Ezek itten? Porból, nyálból, napsütésből én csináltam.
Kiszáradtak, s azt képzeltem üveggolyók, alig vártam,
hogy játszhassak ebéd után! Volt mellé még apró szemű
hulló alma, kicsit férges, de jól gurul, milyen derű!Sütiszagú, kicsi ház ez, itt még rég a dédi lakott.
Jajistenem, Klári néni, adj egy nagyobb papírlapot!
Nem fér ki a kert a slaggal, nyári széllel, nevetéssel,
minden szitkot elfelejtő fűben hanyatt heveréssel!Ez egy kopott, kis iskola, soha szívvel nem vártak ott.
Megtanított mosolyt sírni, kiszínezni a bánatot.
Ez itt ősz és levélhullás. Osztálytársak csúf szavai.
El se hinnéd mily halványak egy kisfiú panaszai,
nincs fül, ami észrevenné. Ez meg itt a kutyám, Zaki!
Mennyi könnyem folyt a szőrén! Neki voltam tán valaki.Majd még lesz itt dömper, kifér.Színe az a koszos-sárga,…” Könnyem végül nem engedett. Mosolyom hiába várta,elsiettem. Zokogásom messze vittem, így nem látta.Nem apátlan, nem anyátlan, de árvább, mint bármely árva.
Írok néhány sort neked.
címmel meghirdetett pályázat ünnepélyes eredményhirdetésén és díjátadóján.
között 
