Megkötözött szavak

2019. október 18. 05:33 - Dylan D. Tides

Fogoly

Nézel rám a rácson át.
Tényleg tőlem vársz csodát...
"Ugye viszel innen?"
Nem töprengek túl sokat,
próbálom a kulcsokat.
"Szabad ugye hinnem?"

Sok volt már, ki elszaladt,
rémisztő a kis lakat...
"...de te ugye nem félsz?"
Ez sem nyitja, az se jó...
Túl nagy tán a kulcscsomó?
"Látod? Te is elmész..."

Lassan már az este száll,
szíved szentjánosbogár.
"Gyere, idebent vár!"
Nincs több kulcsom, eltörött.
Nincsen hit sem, megszökött.
"Neked a világ jár..."

Mostmár mindig itt leszek,
nyújtsd hát át csak kis kezed.
"Ugye sose engedsz?"
Szíved lüktet szívemen,
máshol párját nem lelem.
"Gyere, idefekhetsz..."

"... és ha reggel itt talál
majd egy álmos napsugár,
szemed odakint lel.
Rozsdás lánc és kis lakat,
Rád vár, s meglásd, elszakad!
Csak a szeretet kell..."

52630260_331211534177198_7291950210488467456_n.jpg

Szólj hozzá!
2019. október 08. 18:40 - Dylan D. Tides

Félprofilból

Nem nyomom meg azt a gombot,
nem lesz másé ez a kép.
Kinevetnek mind a dombok,
jól tudják: a Meseszép
nem lehet csak egyetlenegy
szívbe zárva sohasem,
de nekem ma mind egyre megy.
Titkaidat keresem.

Elbűvöl a tincsed mögött
leselkedő félmosoly,
a Rád olvadt jóság fölött
égre csapó színgomoly.

Ujjaimmal úgy szeretném
hallgatni az arcodat!
Hogyha hagynád, lekövetném
rajta minden rajzodat,
s talán bőröd melegével
érteném meg végre majd:
ha szemembe belenézel,
elfújod a néma zajt.

Nem nyomom meg azt a gombot,
nekem legyél meseszép!
Nekem zúgnak mind a lombok,
s gitárodról a zenék,
nekem súgnak most meséket.
Ne lásson a kamerám!
Irigyellek tőle Téged,
légy ma titkos kabalám!

Megérezted tán a vétket:
kémlellek, mint egy rigót...
Csak sugallod, nem is kéred:
"Lődd el azt az egy fotót!
Legyen az a kép a múltam,
s tiéd minden jelenem!
Benned csendben elcsitultam,
szívem nálad feledem."

Halvány fénnyel létre gyúltam
kezeddel a kezemen.

egy-elet-ezen-egy-ejszaka-legszebb-meseje.jpg

 

Szólj hozzá!
2019. október 08. 18:34 - Dylan D. Tides

A füredi fűzhöz

Végül csak a fához mentem, sőt, futottam nemrég.
Próbáltam én mélyre nyomni, de húzott az emlék.
Emlékezett ő is énrám: "Volt valami lány is...
Volt szerelem, volt jövő és... akkor még volt nyár is..."
 
Mosolyogtam csak szelíden, s felnéztem a fűzre.
" Megtennéd, hogy rápillantasz szívemben a tűzre?
Lobog-e még, vagy hamuba rajzolt múltja látszik?
Elhervadt az összes lángja? Ugyanúgy virágzik?
Látod még a Csók utcát és csókjaink közt Minket?
Azt, ahogyan filmre vesszük örömkönnyeinket?
Ahogyan a Kisfaludy szemlesütve pózol,
miközben a szél a képen mosolyunkba kócol?
Látod-e még azt, ahogyan kacagunk a vízben,
s elveszünk az ajkaink közt szertefoszló ízben?
Látod-e még Kicsi arcát örülni a nyárnak,
amikor még nem hittük, hogy fényképekké válhat,
s csak egy album őrzi majd azt, amik voltunk ketten..?
Látod, ahogy összebújunk boldog-önfeledten,
s közben féltőn Reánk borulsz, mert talán már érzed:
először látsz ilyen Csodát, s utoljára nézed..?"
 
Nem akartam hallani a választ, elsiettem.
Esernyőt is kellett nyitnom. Hogyan is hihettem?
Hogy láthatna egy fűz vissza az elolvadt nyárra?
Albumba zárt, szépre fagyott, boldog napsugárra...
17293215_418f38f2c5c07d124dc10156ef242a7c_xl.jpg
Szólj hozzá!
2019. október 05. 08:55 - Dylan D. Tides

Reggelek


Nyomott hősök, ébredező buszlakók,
kopott törzsű, szürke villanyoszlopok.
Ismerősök mind az aszfalt-buktatók,
Rám köszönnek - mégsem olyan rossz dolog...
Ébredezve hazagondol még az agy,
felidéz pár búcsúszagú részletet;
jégvirággal melegíti át a fagy
ablakán a koffein-vitézeket.
Libasorban menetel a hangya-nép,
meccseredmény, tegnap esti pletyka száll,
kis családom mosolyogva színre lép,
síp fütyül, a legjobb műszak készen áll…

 

images_3.jpg

Címkék: vers Reggelek
1 komment
2019. október 05. 08:31 - Dylan D. Tides

Elpakoltuk

 

Hozz ragasztót, ez elfogyott. Meg a láncát! Még befér.
Ki hitte, hogy ennyi minden itt marad, ha égbe tér..?
 
Kell valami a könyveknek. Nem maradhat minden itt.
Nohát ilyet! Ez az enyém! Azt a piszok mindenit!
Megmondta, hogy ellopja majd... A könyvjelző... Fele tán...
Kihez szól a többi mondat? Ki olvassa ezután?
A díszeit nem tartjuk meg. Néhány polcon megmarad,
amíg nem lesz újabb ötlet. Eh, a kosztól mind ragad...
Volt egy halom inge, ami jó lehet majd még neked,
hogyha a szú meg nem ette. Ám az elmúlt éveket
fogalmam sincs, hová tesszük. Olyan zsákunk nincs nekünk.
Meg hát... szép volt minden percük. Mit gondolsz, most mit tegyünk?
Tulajdonképp elvihetjük. Zsebre vágjuk - itt, belül.
Annyi minden lesz, mi így jár... Valami hely csak kerül...
Kell a füstnek. Félmosolynak. Annak, ahogy ránk legyint,
amikor egy monológját nem értjük meg - már megint.
Valahová el kell rakni szívét is, de hogy lehet?
Olyan nagy volt... Én nem bírom, attól félek, eltemet...
Osszuk szét, jó? Azt akarja ő is, biztos, odafent.
Mindenkiért dobbant úgyis. Barátot és idegent
ugyanolyan hévvel ölelt, több volt ő, mit kérhetünk.
Így majd mind egy kis darabját hordjuk, amíg élhetünk.
 
Kell egy hely a képnek is, min egymás mellett borozunk.
Ugorj le a kis közértbe... Nem lesz elég dobozunk...
moving-1-409x251_2.jpg
Címkék: vers Elpakoltuk
Szólj hozzá!
2019. október 05. 07:57 - Dylan D. Tides

Disznónak lesz…

Nem úgy volt az... Én emlékszem, szinte egész pontosan.
Az Ősz akkor rég itt volt már. Slendriánul, slamposan,
úgy, ahogy csak ő köszönhet, egyet biccentett felém,
s mint egy gyermek, úgy tapicskolt sáros avartengerén.

Akkor láttam meg a kislányt... Kölyök voltam magam is.
Kucorgott a fa tövében. Kis gesztenye-piaramis
tornyosult már lába előtt. Megcsodáltam kis kezét...
Kupackáját igazgatta, ne guruljon szerteszét.
"Disznónak lesz... Szelíd fajta." - mondta, mikor észrevett.
Kíváncsi volt rám a lelkem, közelebb merészkedett.
"Édesapám szinte ilyen szép tarisznyát hordozott.
Nyulat lőtt beléje néha, máskor szedret is hozott.
Ha megvolna, abba raknám ezt a sok-sok gesztenyét.
Elkísérte őt a frontra... Hallod ezt a halk zenét?
Szomszédunkban megesküdtek! Csudaszép volt az Irén...
Férjhez megyek, tudom, én is! Lehet, hogy még nem idén,
s nem jövőre, de kivárom, s meglásd, én is szép leszek!"
- csacsogta, s én éreztem, hogy szépen lassan elveszek,
s hogyha kéri, mázsaszámra hordok neki gesztenyét...
Elkísértem hát hazáig, tudtam, hogy csak vesztenék,
hogyha végül tarisznyámat nem ajánlom fel Neki...
Nem gondoltam akkor még, hogy örökre fog kelleni...

Így volt minden... Én emlékszem, szinte egész pontosan...
Hatvan éve őrizzük a kis tarisznyát gondosan...
S bár az emlék-gesztenyét már rég elrágta a penész,
Nagyanyátok két szemébe két szemem, ha belenéz,
ugyanazt a kislányt látja... Újra, s újra belevész...

71097874_1923132057789839_3772987203118956544_o.jpg

Szólj hozzá!
2019. október 05. 07:44 - Dylan D. Tides

Üzenet

Órákig néztem az utolsó pár sorod.
Azt írtad, szeretsz és mindenre vágysz,
de mindent nem adhatsz. Mégis, hogy gondolod?
Ha majd épp rám unsz, egy fiókba zársz?

Ha újra játszanál, előveszel?
Megsimítsz lágyan, hogy higgyek megint?
Tudod Te, milyen sok erőt vesz el,
bíznom és remélnem kényed szerint?!

Írj, ha majd úgy látod, békét akarsz,
s megbújni csendben, csak lágy-szelíden,
s otthonra lelsz végre. Itt nem zavarsz.
Akkor majd lelkemet Rád terítem,
óvjon meg mindentől, amíg csak élsz,
s rájössz, hogy régóta itt volt helyed.
Amíg csak remélek, s Te is remélsz,
lesz hová hajtanod majd a fejed.

Nem írok többet, hisz tudom, hogy értsz.
Addig is... álmodok tovább Veled.

 

message-in-a-bottle-3437294_960_720.jpg

Címkék: vers Üzenet
Szólj hozzá!
2019. szeptember 13. 14:44 - Dylan D. Tides

A Tolvaj

Jól nézz körül hová ülsz le, nyirkos már az avar reggel.
Ugye mondtam, hogy megéri küzdeni a meredekkel?
Idefent az Ősz is másabb. A városba úgy repül be,
mint egy huncut kacagás a némasághoz szokott fülbe,
de itt halkan dolgozik csak, elmélyülten, s mintha félne,
körbepillant olykor-olykor, s mielőtt még hozzáérne
valaki a tarka műhöz, a megmaradt tölgyfa- lombból
harmatot ráz szép nyakadba, s van még pár csíny, mit kigondol,
de végül majd úgyis enged, hiszen büszke szíve várja,
követeli, hogy mindenki az Ő festményét csodálja.
Pedig aztán tolvaj csupán... Kipingálja amit lopott.
Mit a Nyár, s a Tavasz gyűjtött, s oly sokáig kuporgatott,
hív egy szellőt, s lecibálja, s egy halomba hányja mindet.
Széjjeltekint, megfontoltan átgondolja merre hinthet
sárgát, barnát, pirosat, s mit keverhet mivel össze...
S ha elkészült, izgatottan arra vár, hogy végre jössz-e,
s újra lopni készül - Tőled. Nem dolgozott semmi másért,
csak azért az egyetlenegy, gyönyörködő pillantásért,
amit végül Tőled csenhet. Fityiszt dob a Nyárnak, Télnek,
s a beképzelt új Tavasznak. Int egyet a játszi szélnek,
s meghatottan nézik ahogy mosolyod a szépre réved.
Ezer szín, mi szemeidben a világgal újra éled...
 
... s én csak nézlek, s hálás vagyok, amiért még mindig élek,
s az utolsó zöld levéllel megkaptalak újra Téged.

 

69483696_883082255398443_3281868443124498432_n.jpg

Szólj hozzá!
2019. augusztus 29. 16:38 - Dylan D. Tides

Kilistáztam

Kell a szív, ha létre dobban,
s kell, ha majdnem összeroppan...
Kell a lélek, kell a testem.
Kell a kéz, ha már elestem.
Kell a kő, mit reám dobnak.
Kell az ok, ha fintorognak.
Kell a szó, ha elhibáztam.
Kell meleg, ha bőrig áztam.
Kell pár perc a félelemre,
s koszorú, ha vége lenne.
Kell a zaj, hogy csendre vágyjam.
Kell a rend, hogy szertehányjam.
Kell a május, kell, hogy fagyjon.
Kell barát, hogy olykor hagyjon.
Kell a Semmi, kell a Minden,
mindkettőben, mindig hinnem.
Kell halál és kell karácsony.
Felröhögnöm jótanácson.
Kellesz Te és kell, hogy várjam
jöttöd, s közben utam járjam.
Kell, hogy ezrek szívét bírjam,
s kell, hogy versem egynek írjam.
Kell a fagy és kell, hogy égjek.
Nap is kell, vagy fuccs az éjnek.
Kell galamb és kell a puska,
kézfogás is kell a tusra.
Kell király és kell a népe,
s változás, ha népe kérne.
Kell a hűség és a méreg.
Kell a fa és kell a kéreg.
Kell a rajt és kell a vég is.
Kell a harmat, s kell a vér is.
 
Kell magány, de.... néha mégis...
Kellhetnék már végre én is...
img_20190828_055724.jpg
Címkék: vers Kilistáztam
Szólj hozzá!
2019. augusztus 29. 16:35 - Dylan D. Tides

Alkony

Csendet kér az alkony hangja,
elnémul a falevél,
s rajta is megáll a hangya,
azt figyeli, ha a szél
csettintésre meg tud állni,
akkor bizony nagy dolog
készülődik, legyen bármi...
Nézd csak! Itt ki andalog
ilyentájban, kótyagosan?
Néha füttyent, meg-megáll,
tócsát kerül óvatosan,
bohókásan szalutál
a már álmoskás bokornak,
kergeti az illatát,
s örül neki, mint a bornak.
Huncut szikra villan át
pajkos szemén kis költőnknek,
merthogy ő az, nem vitás,
s hogy rím helyett dalok nőnek
szívében most, nem hibás
azért senki... Ő ma este
annyi évnek dallamát
találta meg (nem kereste),
írna ő száz balladát,
de most inkább énekelni
szeretné a vágyait,
s egy kicsikét égbe kelni,
leporolni szárnyait.
 
Csendet kér az alkony halkan,
s nem mozdul a falevél.
Kis költőnkben sír a dallam,
nem tudja, hogy Neked él
végre ismét, s ér repülni...
Megszokta az álmodást,
s benne csendben elmerülni,
kergetni a látomást,
amiben majd újra ketten        
lógatjátok lábatok
móló szélén, önfeledten,
s nincs már mire várjatok...
 
Nézitek a horizontot,
s azt, amit a múltra fest,
a megfáradt napkorongot,
s azt, hogy hullik rá az est...
received_373059703367224.jpeg
Szólj hozzá!
Megkötözött szavak