Túl sok a jó faszi, túl sok a jó nő.
Túl sok a rongy, ami túl kicsi/túl bő.
Túl buta száj van a túl üres arcon.
Túl nagy igény, de a vége a garzon.
Túl gagyi színekre túl éhes vásznak.
Túl sok a hang, de ma úgy kaparásznak...
Túlkereső kezek túl mélyre ásnak.
Túl nagy az ára a várakozásnak.
Túldob a zaj a magány-szagú csenden.
Túl vak a szem, amit rég kilövettem.
Túl sietős, ami annyira ráért.
Túl vad a munka a túl kicsi vágyért.
Túl nagy a „fáj”, de ha túl lehet inni,
túl sima végül a semmire vinni...

Túlfut az út, vagy még túl bírom élni?
Lehet-e túl késő még egyszer kérni..?

„... azért, mert még meg kell várni azt a zónás vonatot.
Igaz, Apa? Az lesz, ami az előbb itt tolatott!”

Itt kapott el Kelenföldön egy tündéri jelenet.
Ez a fenti szereplő úgy öt-hatéves lehetett,
s az, akihez így intézte  csilingelő  mondatát
- néha persze apját lesve - egy már régi jóbarát.

Név nélkül is megkedveltem pár éve a figurát.
Kortalan-szép mikulás-arc, azon mosoly virul át,
hiába az aluljáró fagyos-szagos fintora,
azt már talán nem is hiszi, hogy lesz máshol otthona.

„Szép a pulcsid! Talán bizony ezt hozta a Télapó?
Én azt várom ajándéknak, hogy majd legyen néha hó.
Idén lesz is, legalábbis Apa ezzel hiteget,
azt is mondja: én még nem is éreztem nagy hideget,
bezzeg, mikor ő gyerek volt... Te mit iszol? Kakaót?
Szerintem a Jézuskától kérj majd másik takarót,
mert ez elég rongyos, piszkos, színe sincsen semmilyen.
Megkérdeztem egyszer Apát, mért' laktok itt ennyien,
de szerinte ráérek még megérteni ezeket.
Egyelőre az a fontos: legyen bennem szeretet,
segítsek, ha tudok, legyek akármilyen picike,
mert a szívem úgyis jó nagy, mindegy is, hogy hiszik-e...
Például a múltkor azért ettem kilenc süteményt,
mert szerinte (tudom-tudom, ezt a fura szüleményt),
a keresztes kávézóban akármit is megeszek,
átváltozik, ajándék lesz, így - gondoltam - leveszek
még néhányat, jusson annak, aki eddig nem kapott...
Jó-jó, menjünk - ah, felnőttek! - További szép, s jó napot!”

Ellejtett a kislány, s vele pár perc tavasz szállt tova,
de a "bácsi" vén szívében ott a szíve lábnyoma.
Görbe szárú szemüvegét meghatottan vette le,
kalapja sem üres, de most árva lelke lett tele.
Száraz kezét végighúzta szép adomány-pulcsiján,
szinte láttam: arra gondol, talán épp e kisleány
evett annyi finomságot, hogy ő ilyet kaphatott...
Olyan rég volt, hogy igazi örömkönnye hullhatott...

(S úgy képzelem, az a kis szív továbbra is száll, vagyis
azóta már "evett hozzá" meleg kesztyűt, sálat is...)

Elmondom a mai napom leges-nagyobb örömét:
Levágtam a lábujjaim minden egyes körömét!
Nem mellékes: fel is mostam, tiszta lett a kád fala,
s hiába hív kintről hűsen a november lágy szava,
maszkulni én ki nem megyek. Kipucolom a klotyót,
s lenyalom a tűzhelyt. Eskü: ha meglelem a hunyót,
aki ezt a vírus-dolgot idecsapta énnekem...

Jó, végeztem... Elhisztiztem domestosos énekem...

(Tekintve, hogy mára így már minden célom elfogyott,
azt hiszem, hogy ebéd után sunyok majd egy jó nagyot.)

Azt mondták, hogy ne írjam meg. Emésszen csak a homály.
Ne is adjak esélyt rá, hogy összevissza hadoválj,
bocsánatért esedezz, vagy mentegesd, mit nem lehet.
Rohadj el a bűnöd mellett, mígnem végleg eltemet.

Testvérbátyád elhantoltuk. Közben láttad volna Őt...
Nem volt többé Anya, s más sem. Azt az acél, büszke Nőt
úgy törte szét száz szilánkra gyermekének sírköve,
hogy ránézve rögtön tudtam: a halál csúf hírnöke
fújja kürtjét, s nem a téli, bőrbe metsző szél zenél...
Nincsen bátyád, s már Anyád sem. De Anyád a mennybe tér!
Gianni ócska, korhadt lelke, nem ért meg egy fél imát,
de Anyádé...az ő szívén sosem lelhetnél hibát!

Gyűlöltelek, mikor elment. Nem szépítem, megevett
a tudat, hogy te ölted meg őt is, de a levelet
még időben megtaláltam. Elolvasta. Biztosan.
Belehalt, de jól tetted, hogy elküldted, mert piszkosan
nem maradhat emléked, ha nem is látlak már soha.
Nettában sem ülhet el, hogy édesapja lábnyoma
nem több, mint egy megvetendő, torzult lelkű gyilkosé...
Egyelőre egész szíve egy csavargó cirmosé,
mit a kocsma mellett leltem. Hazavittem hát neki.
Szegény jószág azt hihette nem is fog már kelleni
senkinek sem, de a gyermek kiszínezte sóhaját,
így lehetett két árvából doromboló jóbarát.

Megváltozott minden, fiam... Toni új asztalt kapott.
Nem tetszik a posztó színe. Furcsa-kék. A megszokott,
itt-ott kopott, pohárnyomos, mélyvörös volt csak a jó,
ráadásul megmaradt a régi dákó, s a golyó.

Többet vagyok ott, mint régen. Nincs haza, ha nincs kihez.
Ha Tonihoz új arc téved, s megkérdezi, "Vajh ki ez?",
rám néznek s csak legyintenek: "Testvérgyilkos apja ő!"
S  fanyalogva nyelem borom. S kínom csendben egyre nő.

Nem játszanak velem, pedig... Nem folytatom. Csak panasz.
Elképzelem inkább, ahogy Nettából már kiskamasz,
s később okos felnőtt válik, s néha eljön Tonihoz
és mindneki látja, ahogy ügyesen leradíroz
akármennyi partit vívjunk, s csak Ő játszik énvelem...
S mégse magány lesz a jussom... Mégiscsak lesz életem...

Drága Fiam! Úgy félek, hogy ezt már nem is kérhetem!

Dylan D. Tides


Maszk
(Hajdú Balázs rajzához)

Jó ez a maszk, bárhogy nézem...
Adott néhány felmentést.
S remekül fed (tényleg érzem)
egy-két apróbb szellentést,
így reggel, a szokott buszon
a szagos kis öreget
nem kerülöm. Fején huszon-,
vagy több éves söveget
cipel csakis. Hálós szatyrát
mindig kitömve látom.
Piac-szagú tojást, hagymát
szerzett ma. Nagykabátom
átveszi majd nyakas füstjét:
Mellzsebéből pipaszár
lóg ki. Reggel, míg a tüskét
legurítja, nekiáll,
s reszketeg, kemény kezével,
s - úgy képzelem - boldogan,
félig-friss dohánylevéllel
tömi újra, s pont olyan
önfeledten szívja mélyre
nagy orra a zamatot,
mint ahogyan ötven éve
a legelső nyalatot.

Jó ez a maszk. Szinte bánom,
hogy majd egyszer vége lesz.
A szájakat nem találom,
így, ha bárki észre vesz,
a szemekből olvasgatnék -
hogyha tudnék. Nem megy ez.
De miért ne rajzolhatnék?
Mit a textil így fedez:
megfesthetem az arcokat...
S lám: mosolyog mindahány!
Letörlöm a kudarcokat!
Ott, jobb elöl, az a lány
mosolyogni fog, mert végre
jól vizsgázott zárthelyin.
Az a kissrác pedig délre
szabadulhat már megin',
s mosolyog mert két órával
több a játék. Az a nő,
kiskosztümben, nagy rózsával,
mosolyog, mert ami nő
pocakjában, olyan hír lesz...
Az a fickó, aki áll,
csomagot visz, kedves címhez,
s mosolyogva agitál
képzeletben már a csókért...
A sofőr? A mosolyát
felrajzolom, kár a szóért,
egyetlenegy pocsolyát
sem látott ma, pedig mostmár
hetek óta csak esett...
Én mondom: a maszk nem rostál.
Mosolyog egy keveset
mindenki, ha úgy szeretném,
s még az ég is kiderül!
Bárcsak tényleg megfesthetném,
s talán túl jól sikerül...

...s megmarad az összes mosoly
ha a maszk már lekerül...

Télen leltelek.

Hűlt szívemből kisarjadt

tűzvirágom vagy.

Nyár-izzadt nap volt, s mint szülés előtt
duplázó szívmonitor,
kattogott alattunk bűzösre főtt
kocsink. Még hajnali por
ült meg a nadrágom ráncaiban,
bezzeg a hölgy patika
ruháján gyűrődés, lám, ami van -
szándékos báj. A hiba
mégsem a gyönyörű, friss délibáb,
hanem a tekintete.
Olybá tűnt, nézése kissé... zilált.
Kérdezte: „Segítene?

Árulja végre el: Hol láttam Önt?
Ismerős nagyon nekem!
Esetleg hallottam? Ahogy köszönt...
A világ forgott velem!
Jézusom! Istenem! El sem hiszem!
MAGA AZ! Olvastam ám!
Épp most lett szingli! Ó, várjon, hiszen
fájhat még nagyon talán...
Nálam egy könyve épp. Mennyi gyönyör..!
Minden vers egy ölelés!
Utamon akadt már jópár gödör,
de az a szív-remegés,
amikor sorait felfalhatom,
mindig ad újabb reményt!
S ilyet egy FÉRFI írt!? Megtudhatom,
készül-e írni regényt?
És ha már itt tartunk... Mesélje el:
Hogy lát egy költő szeme?
Engem ez régóta úgy érdekel.
Rímmel lesz egyből tele,
ahogyan például az ablakon
kinéz míg vonaton ül?
Görcsöl és vonaglik egy-egy dalon,
vagy rögtön készen kerül
golyóstoll hegyére minden varázs?
Vagy mondjuk... Látta a  nőt?
Nem volt az egész egy szemvillanás,
ott, a sorompó előtt
álldogált, s arra várt, hogy vonatunk
robogjon végre odább.
Szemafort bámul, míg mi rohanunk...
Ön vajon lát-e tovább?
Skiccel-e erre a képre legott
drámát vagy komédiát?
Mennyire színez a képzelet ott,
hol csak a pillanat állt?
Fantáziájában ki volt e nő?
Kurtizán? Netán anya?
Szomorú özvegy, vagy víg szerető?
Seprűjét vesztett banya?

Oh, látom, ásít, hát nem untatom...
Butácska vagyok, tudom,
hiszen a válaszát nem kaphatom,
fél, hogy majd tovább adom...
Csak még egy kérés, ha megengedi...
Egy aláírást szabad..?"

... és itt már nem bírtam elrejteni...
Fülkénk majd' széjjelszakadt,
akkorát kacagtam. Merthogy az "úr",
kihez a hölgy így beszélt,
közel sem volt az a szép trubadúr,
akit ő benne remélt...
Cimborám volt, aki tán soha még
magától egy sort sem írt,
csekket, ha töltött... S most várja a vég:
Múlt éjjel amennyit bírt
(a vőfély mindent - is - megérdemel),
olyan sok pezsgőt nyakalt.
Egyetlen szavát sem foghatta fel
annak, mit hölgyünk szavalt...

Nem akarok többet látni.
Elég a köldököd.
Hogyha lentről netán bármi
förtelem fölböfög,
rögtön legyen, ami újra
visszaránt, lecsitít.
Nézlek, tömény vigyort fújva.
Szinte már nemesít,
ahogy korhadt pinceszagban
paplanként beterít
az ópium lágyan. Szappan
ezen már nem segít,
beitta a bőr a szennyet,
mélyebben, mint hinnéd.
Nem kívánom már az enyhet.
Tested sem. Vidd innét...
Táncolj messzebb, s fátylad szélét
éppen csak megemeld.
Részegségem izzadt fékét
véletlen le ne verd...
Csak a hasad nedves fényét.
Ne többet. Ennyi kell.
Vízipipám bágyadt mélyét
vágyom csak. Énekel...

Ne próbálj meg ágyra csalni,
hogy benned égjek el.
Hagyj a szívem után halni.
Más már nem érdekel.

Ősz hint most paplant.

Tarka ágyában tél hál,

s tavasz ébred majd.