"Ne sziszegjél, megtanultad!"
- somolyogta nagyapám.
"Bekenem, mert elvadulhat,
s abból lesz baj igazán..."
- motyogta és szívvel-gonddal
dörzsölte be két kezem.
Én mosolygós fájdalommal
jöttem rá, hogy élvezem
hallgatni a füsttől karcos,
féltő szavú szózatát.
Kölyökkori emlék nyaldos...
Erdő-szagú jóbarát...

"Nyúzta le a tenyeremet
nekem is már a kötél.
Egy: a kesztyűt le ne vegyed,
utáld csak, de sokat ér!
Kettő: ha a rönk elindul,
s a köteled szökni kezd,
egy mód van, hogy erődön túl
vad futását megrekeszd.
Az utolsó öt-hat ölre
méterenként egy csomó,
s nem ég bele majd a bőrbe,
markodnak kapaszkodó.
Olyan ez is, mint az Élet.
Ha elvétesz egy fogást,
s nincsen pont, mi megsegélhet,
ritkán kérhetsz új dobást...
Bármit, bárhol, s bárhogy élj is,
Biztos helyet tudni jó..."
- okított, de tudtam én is,
hiszen nekem a "csomó",
kibe mindig fogódzhattam,
ha az utam lejtre vitt,
Ő volt... Tőle mindig kaptam
egy kevéske emberit...

Kis időbe került azért, hogy túl legyek Rajtad.
Jó, az egy percig sem voltam, ki Utánad kajtat,
de az elmúlt két év, bizony elsüppesztett szépen.
Leültem, mint por a repedt papírnehezéken,
mi még mindig kapaszkodik az asztalom sarkán.
Őrzi azt a fél levelet, pedig az már tarkán,
okafogyott könnycseppektől maszatossá mosva
lemondott a borítékról, sose látja posta.

Múlt héten már futni voltam. Edzés is volt végre,
s tervezem, hogy kiülök a lomb alá bújt stégre,
ahogy ez a bolond tavasz végre zöldbe gyullad
és a nyüzsgő víztükörre barkapaplant hullat.

Azon kapom magam néha, hogy már olyan dallam
is elhagyja hébe-hóba Téged hívó ajkam,
minek semmi köze Hozzánk, s úgy fütyülök reggel,
ahogyan egy... Milyen furcsa... Ahogyan egy ember.

Abból hiszem, hogy valami újraéled lassan,
hogy ahhoz, hogy társaságban arcom megmutassam,
úgy ítéltem: dobnom kell a borzalmas szakállat
(úgyis azért hagytam meg, mert mindig is utáltad),
s farkasszemet nézek már a megszeppent tükörrel,
s vigyorogva végzek épp a fakó-vörös szőrrel.

Végezetül velem együtt a tükör is bólint.
Az új arc, s az új tekintet szinte fejbe kólint.
A maradék habbal aztán Téged is lemoslak,
s indulok, míg mindent ilyen frissnek, harmatosnak,
s tűzzel hintett szépnek látok. Látod? Megmutattam!
Kilépek az ajtón, ami tettre készen pattan...

...régi, kedvenc sapkámban, mit egyszer Tőled kaptam.

Azt olvastam: „Mosolyodba csomagold be bánatod!”
Összeszedtem mindent tehát, mit szerelmed rám hagyott.
Celluxom is van, meg ollóm, bele mégsem foghatok:
Azt nem írták, mosolymintás papírt hozzá hol kapok...

Ó, mennyivel könnyebb volna, ha az idő kerekén,
tekerhetnék, s az utolsó tavaszunk legelején
találhatna minket megint a még fázós reggelünk,
s kávéillat fonná körbe, amit egymásban lelünk:
örömteli mosolyt, csókot, meg nem szűnő ölelést,
jácint ízű, hirtelen gyúlt vágyat, s abból remegést..!

Nem játszhatnánk el, hogy így van? Tudod még, hogy hol lakom...
Jöjj csak bátran! Körömheggyel kocogtasd meg ablakom,
s folytassuk az életünket egymáséban, Kedvesem!
Eljátszhatnánk..? Vagy talán már elvesztettük teljesen..?

Azt hiszem, hogy mégis inkább csomagolnom kellene.
Annyi mosoly csak van itthon, s ha nincs, teszek ellene:
hogyha a mi tavaszunk már nem is hozott több nyarat,
nem kesergek romokon, hisz szívem az még megmaradt!

Hinni kell csak, s minden ágon előbb-utóbb rügy fakad...