"Ne morogj má' annyit lelkem!
Szép lyány az a Sári!
Nem olyan kis vézna szellem,
szebbet se tanálni'!
Kőnid' megvan még tavalyrúl?
Büdös, mint a kórság...
Ki se látsz mán' a sok hajtúl!
Mi ebbe' a jóság...?
Apád bezzeg olyan fess vót,
s olyan szemmel nézett..!
Pedig csak egy üvegestót,
s oskolát se végzett,
de ha húsvét hétfő délbe'
az uccára toppant..!
Úgy kihúzta magát végre,
szinte el is roppant!
Pacuha vagy, lóg a rongyod!
Jer' ide, betűröm...
A leves meg minnyá' fortyog,
megyek is, leszűröm..."
Jóanyámra húsvét táján
így emlékszem mindig.
Ujjai a vén deszkáján
mázsaszámra hintik
a tojásos szendvicsekre
a trappista-záport,
s nyomkodnak ezernyi cseppre
pirosarany-mámort...
Mennyi "Sárit" locsoltam már,
s hány tavaszt megjártam...
Szebb mosolyt én bizony annál
akkor sem találtam,
mint az anyám két szemében,
ha elébe álltam,
s mint ki felel, kezdtem szépen:
"Zöld erdőben jártam..."
Polcaim közt, fönn a falon, lóg egy pici képkeret.
Nem egy nagy szám, mégis: ha a hátrahagyott éveket
idézgetem egyszer majd a vége-főcím kezdetén,
bizonyos, hogy mosoly pattan szájam ráncos szegletén.
Volt egy órám ugyanis egy széllel bélelt szép napon,
(drága Judith, azt hiszem már ideje megvallanom:
ilyen mélyre még szívembe egy ajándék sem került),
amikor a Down-világ, mint angyalszárny, reám terült.
Látogató voltam csupán, de az első ölelés
elég volt, hogy nehéz legyen végül az elköszönés...
Kereshetnék unalomig széjjelcsépelt szavakat
szeretetről, szívről, s arról, hogyan bontott falakat
a sok meleg, drága szempár bennem néhány perc alatt,
de a lényeg mégis az, mi azóta is megmaradt:
úgy szeretnék visszamenni, s mosolyt kapni, míg lehet!
Nekik, s Tőlük letisztulva! Nem hallgatni híreket,
kidobálni mindenféle ránk ragadt feleslegest,
észrevenni újra, ahogy tücsökhúron hív az est...
Szeretem a falon azt az icipici keretet...
Nem feledem sosem el a finom, szelíd kezeket,
amik akkor átnyújtották: "Neked adom, elviszed?"
Azóta tudom: a mese igaz, hogyha elhiszed...
(Apró fénykép került bele, rajta két kis gyermekem,
ami szép és fontos, azt így mind egy helyen meglelem.)
Eső vág és jég is koppan,
fenyegető villám lobban,
egyszóval: ma félni jó,
de az éhség űzi jobban,
s a bokorból izgatottan
ki-kinéz a vén rigó.
Kisegér szól rá a házból:
"Mielőtt még bőrig ázol...
Hová indulsz, vén rigó?"
"Összefonnyadt már a begyem,
az meg ottan, kinn, a gyepen,
nézd csak meg! Egy fél dió!"
"Elismerem: úr az éhség,
de viharban szállni vétség!
Belepusztulsz, kismadár!
Kölyök vagyok még, de futok,
s hogyha vársz, tán jobbat tudok!
A darásban csizma áll,
s ha a gazda lábra húzza,
mindig hullik bele búza!
Surranok a fal felett,
s az ereszen gyors' leviszem
(melletted a vége), hiszen
kész is van a művelet!"
Tíz perc sem telt, s jött a maggal,
igen-igen szép adaggal,
s jóllakott a vén rigó,
odakinn meg olyan jég hullt,
hogy ezalatt mindent szétdúlt,
elpusztult a fél dió...
Ha vészterhes idők jönnek,
az ifjak beköszönnek,
ne szégyellj hát kérni, jó?
Maradj békén, biztonságban,
s együtt fújjuk majd a nyárban:
"Végre vége, s élni jó!"
- ahogyan a vén rigó.
Ugyanúgy és ugyanott és ugyanabban voltál
- szerelem-szép ragyogás, sose botló lány.
Ugyanakkor, ugyanazt és ugyanannyit szóltál
- tovapendült rianás, alig-oszló árny.
Puha fánkon csücsörítő, pimaszul megcsurrant,
lila-cukros kulimáz - csoda illat-láz.
Odakozmált feketémből az erő elsurrant,
odalett, lám, a pofás, kicsi kávéház;
csak az arcod, csak a szád és csak a szíved láttam.
Szemeidtől a sötét bagatellé hullt,
Ami volt és ami lesz és amit eddig vártam,
odagyűlt most Tebeléd, feleletté gyúlt.
Ugyanúgy és ugyanott és ugyanabban voltál...
Gyanakodtam is ezért. Ez is álom hát?
Porosan sír az a pult és odalett a bolt már...
Ugye ébredni muszáj? Csak egy fél órát...
Vártalak már. Óvatosan elfekszem és hallgatom:
van-e már a levegőben Belőled mit hallanom?
Érkeznek-e madaraid szép sorjában, s lesz e dal?
Nyílik-e a napvirág, mi minden télit elzavar?
Így hasít csak eszembe, hogy milyen ritka pillanat:
felnőtt fejjel, fűben fekve nézni felhőbodrokat!
Gyermekként még verandánkról (hiába szúrt úgy a fény)
egy-egy felleg felrepített, s mint valami tünde-lény,
mesét rajzolt képzeletem összekarcolt lapjain,
s játékokkal mosolyított elszomorult napjaim
néhány percén könnyedén. Volt annyiféle forma ám!
Minden felhő lett VALAMI, s ujjonghattam óraszám:
mozivászon nyílott (néha átdöfte egy repülő),
s ha ügyesen hunyorogtam, az előttem terülő,
végtelenül kék világban egész tömeg született!
Nem is kellett elrejtenem, mint egy titkos füzetet,
hiszen fel se néz a felnőtt, vagy ha mégis, csak legyint:
"Eső lesz!", vagy esetleg még "Kiszárad a kert megint..."
Mondanám, hogy újraélem (Neked hála, Tavaszom),
a kalandot, mi kicsorbul minden kajla kamaszon,
s nem talál már soha vissza... Nem tehetem. Vállalom:
nem azt látom már az égen, amit régen... Szánalom...
A fellegek nekem mostmár nem mesék, csak sóhajok.
Akadnak itt bosszús formák, mélyen titkolt óhajok,
kéjből hasadt, villámfényes sikkantások garmada,
imádságok, amelyeknek elakadt a dallama;
megkönnyebbült pamacs, amit elereszt a félelem,
s az a felhő, ami szép, de fekete a széleken,
az egy lélek legutolsó sóhajtása lehetett...
Hogy nézhet ki az, amelyik csupa-csupa szeretet?
