Nézel rám a rácson át.
Tényleg tőlem vársz csodát...
"Ugye viszel innen?"
Nem töprengek túl sokat,
próbálom a kulcsokat.
"Szabad ugye hinnem?"

Sok volt már, ki elszaladt,
rémisztő a kis lakat...
"...de te ugye nem félsz?"
Ez sem nyitja, az se jó...
Túl nagy tán a kulcscsomó?
"Látod? Te is elmész..."

Lassan már az este száll,
szíved szentjánosbogár.
"Gyere, idebent vár!"
Nincs több kulcsom, eltörött.
Nincsen hit sem, megszökött.
"Neked a világ jár..."

Mostmár mindig itt leszek,
nyújtsd hát át csak kis kezed.
"Ugye sose engedsz?"
Szíved lüktet szívemen,
máshol párját nem lelem.
"Gyere, idefekhetsz..."

"... és ha reggel itt talál
majd egy álmos napsugár,
szemed odakint lel.
Rozsdás lánc és kis lakat,
Rád vár, s meglásd, elszakad!
Csak a szeretet kell..."

Nem nyomom meg azt a gombot,
nem lesz másé ez a kép.
Kinevetnek mind a dombok,
jól tudják: a Meseszép
nem lehet csak egyetlenegy
szívbe zárva sohasem,
de nekem ma mind egyre megy.
Titkaidat keresem.

Elbűvöl a tincsed mögött
leselkedő félmosoly,
a Rád olvadt jóság fölött
égre csapó színgomoly.

Ujjaimmal úgy szeretném
hallgatni az arcodat!
Hogyha hagynád, lekövetném
rajta minden rajzodat,
s talán bőröd melegével
érteném meg végre majd:
ha szemembe belenézel,
elfújod a néma zajt.

Nem nyomom meg azt a gombot,
nekem legyél meseszép!
Nekem zúgnak mind a lombok,
s gitárodról a zenék,
nekem súgnak most meséket.
Ne lásson a kamerám!
Irigyellek tőle Téged,
légy ma titkos kabalám!

Megérezted tán a vétket:
kémlellek, mint egy rigót...
Csak sugallod, nem is kéred:
"Lődd el azt az egy fotót!
Legyen az a kép a múltam,
s tiéd minden jelenem!
Benned csendben elcsitultam,
szívem nálad feledem."

Halvány fénnyel létre gyúltam
kezeddel a kezemen.

Nyomott hősök, ébredező buszlakók,
kopott törzsű, szürke villanyoszlopok.
Ismerősök mind az aszfalt-buktatók,
Rám köszönnek - mégsem olyan rossz dolog...
Ébredezve hazagondol még az agy,
felidéz pár búcsúszagú részletet;
jégvirággal melegíti át a fagy
ablakán a koffein-vitézeket.
Libasorban menetel a hangya-nép,
meccseredmény, tegnap esti pletyka száll,
kis családom mosolyogva színre lép,
síp fütyül, a legjobb műszak készen áll…

Nem úgy volt az... Én emlékszem, szinte egész pontosan.
Az Ősz akkor rég itt volt már. Slendriánul, slamposan,
úgy, ahogy csak ő köszönhet, egyet biccentett felém,
s mint egy gyermek, úgy tapicskolt sáros avartengerén.

Akkor láttam meg a kislányt... Kölyök voltam magam is.
Kucorgott a fa tövében. Kis gesztenye-piramis
tornyosult már lába előtt. Megcsodáltam kis kezét...
Kupackáját igazgatta, ne guruljon szerteszét.
"Disznónak lesz... Szelíd fajta." - mondta, mikor észrevett.
Kíváncsi volt rám a lelkem, közelebb merészkedett.
"Édesapám szinte ilyen szép tarisznyát hordozott.
Nyulat lőtt beléje néha, máskor szedret is hozott.
Ha megvolna, abba raknám ezt a sok-sok gesztenyét.
Elkísérte őt a frontra... Hallod ezt a halk zenét?
Szomszédunkban megesküdtek! Csudaszép volt az Irén...
Férjhez megyek, tudom, én is! Lehet, hogy még nem idén,
s nem jövőre, de kivárom, s meglásd, én is szép leszek!"
- csacsogta, s én éreztem, hogy szépen lassan elveszek,
s hogyha kéri, mázsaszámra hordok neki gesztenyét...
Elkísértem hát hazáig, tudtam, hogy csak vesztenék,
hogyha végül tarisznyámat nem ajánlom fel Neki...
Nem gondoltam akkor még, hogy örökre fog kelleni...

Így volt minden... Én emlékszem, szinte egész pontosan...
Hatvan éve őrizzük a kis tarisznyát gondosan...
S bár az emlék-gesztenyét már rég elrágta a penész,
Nagyanyátok két szemébe két szemem, ha belenéz,
ugyanazt a kislányt látja... Újra, s újra belevész...

Órákig néztem az utolsó pár sorod.
Azt írtad, szeretsz és mindenre vágysz,
de mindent nem adhatsz. Mégis, hogy gondolod?
Ha majd épp rám unsz, egy fiókba zársz?

Ha újra játszanál, előveszel?
Megsimítsz lágyan, hogy higgyek megint?
Tudod Te, milyen sok erőt vesz el,
bíznom és remélnem kényed szerint?!

Írj, ha majd úgy látod, békét akarsz,
s megbújni csendben, csak lágy-szelíden,
s otthonra lelsz végre. Itt nem zavarsz.
Akkor majd lelkemet Rád terítem,
óvjon meg mindentől, amíg csak élsz,
s rájössz, hogy régóta itt volt helyed.
Amíg csak remélek, s Te is remélsz,
lesz hová hajtanod majd a fejed.

Nem írok többet, hisz tudom, hogy értsz.
Addig is... álmodok tovább Veled.