Megkötözött szavak

Dylan D. Tides

2019. augusztus 29. 16:38 - Dylan D. Tides

Kilistáztam

Kell a szív, ha létre dobban,
s kell, ha majdnem összeroppan...
Kell a lélek, kell a testem.
Kell a kéz, ha már elestem.
Kell a kő, mit reám dobnak.
Kell az ok, ha fintorognak.
Kell a szó, ha elhibáztam.
Kell meleg, ha bőrig áztam.
Kell pár perc a félelemre,
s koszorú, ha vége lenne.
Kell a zaj, hogy csendre vágyjam.
Kell a rend, hogy szertehányjam.
Kell a május, kell, hogy fagyjon.
Kell barát, hogy olykor hagyjon.
Kell a Semmi, kell a Minden,
mindkettőben, mindig hinnem.
Kell halál és kell karácsony.
Felröhögnöm jótanácson.
Kellesz Te és kell, hogy várjam
jöttöd, s közben utam járjam.
Kell, hogy ezrek szívét bírjam,
s kell, hogy versem egynek írjam.
Kell a fagy és kell, hogy égjek.
Nap is kell, vagy fuccs az éjnek.
Kell galamb és kell a puska,
kézfogás is kell a tusra.
Kell király és kell a népe,
s változás, ha népe kérne.
Kell a hűség és a méreg.
Kell a fa és kell a kéreg.
Kell a rajt és kell a vég is.
Kell a harmat, s kell a vér is.
 
Kell magány, de.... néha mégis...
Kellhetnék már végre én is...
img_20190828_055724.jpg
Címkék: vers Kilistáztam
Szólj hozzá!
2019. augusztus 29. 16:35 - Dylan D. Tides

Alkony

Csendet kér az alkony hangja,
elnémul a falevél,
s rajta is megáll a hangya,
azt figyeli, ha a szél
csettintésre meg tud állni,
akkor bizony nagy dolog
készülődik, legyen bármi...
Nézd csak! Itt ki andalog
ilyentájban, kótyagosan?
Néha füttyent, meg-megáll,
tócsát kerül óvatosan,
bohókásan szalutál
a már álmoskás bokornak,
kergeti az illatát,
s örül neki, mint a bornak.
Huncut szikra villan át
pajkos szemén kis költőnknek,
merthogy ő az, nem vitás,
s hogy rím helyett dalok nőnek
szívében most, nem hibás
azért senki... Ő ma este
annyi évnek dallamát
találta meg (nem kereste),
írna ő száz balladát,
de most inkább énekelni
szeretné a vágyait,
s egy kicsikét égbe kelni,
leporolni szárnyait.
 
Csendet kér az alkony halkan,
s nem mozdul a falevél.
Kis költőnkben sír a dallam,
nem tudja, hogy Neked él
végre ismét, s ér repülni...
Megszokta az álmodást,
s benne csendben elmerülni,
kergetni a látomást,
amiben majd újra ketten        
lógatjátok lábatok
móló szélén, önfeledten,
s nincs már mire várjatok...
 
Nézitek a horizontot,
s azt, amit a múltra fest,
a megfáradt napkorongot,
s azt, hogy hullik rá az est...
received_373059703367224.jpeg
Címkék: vers Alkony #verscsere
Szólj hozzá!
2019. augusztus 05. 20:55 - Dylan D. Tides

Sorok között

Eleven kis kölyök voltam,
dömpert nyúztam, pókot fogtam,
hol tehettem, rosszalkodtam...
De ha szívem elhagyottan
csapdosott csak zaklatottan
a legtöbbször könyvet loptam.
Úgy gondoltam, betűt csenni
nem lehet, csak kölcsönvenni.
Nem szégyelltem piszok lenni,
s vacsorámat nem megenni,
hasfájásra nyögést kenni,
s idő előtt ágyba menni,
de előtte, nagy merészen,
anyám polcán, harcra készen
kutattam, hogy ma mi lészen
olvasmányom és egészen
megborzongott minden részem,
mikor végre szembenéztem
a legújabb áldozattal,
mindegy volt, hogy kárhozattal,
szerelemmel, vak reménnyel,
mesével, vagy vad regénnyel
találtam-e szemközt magam,
pillangókkal telt meg hasam.
Olvashattam ezredjére,
miket rejtett Cousteau mélye;
az Ezüst tó csobbanását,
Beethovenem látomását
(azóta is őrzöm mását),
Emil hatalmas fogását,
Alapítvány tündöklését,
Mario csúf ébredését;
soha-soha meg nem untam...
S mikor szemem már lehunytam,
álmomban is átkaroltam,
vagy csak fejem alá toltam...

...a könyvekben boldog voltam...
67068538_340582923547203_7496131955012927488_n.jpg
Címkék: vers Sorok között #verscsere
Szólj hozzá!
2019. július 22. 20:40 - Dylan D. Tides

Drága Netta!

Fogsz örülni, mikor ezt a néhány sorom megkapod?
Eszedbe jut visszavágyni, meglesni a tegnapot?
Az se bánt, ha széjjeltéped - papírízű semmiség,
de azt, ami egykor voltunk, ne felejtsd el semmiképp.
 
Emlékezz a macskakőre, amikor a déli fény
szökken rajta esve-kelve, s Neked a sok szerzemény
alig fér már karjaidba, s oly soká az este még!
Beszippant a vurstli újra, s nem zavar, hogy festenék,
Te már ugrasz nagy nevetve, s keresed a pirosat,
aztán rögtön masnit akarsz, kékes-fodros csinosat.
 
Emlékezz a kis teraszra, Gino előtt délelőtt,
Fagylaltfolt és virágminta kis ruhádon egybenőtt,
s kacagod, hogy éppoly színes, mint a festőköpenyem...
Délután majd kagylót kergetsz lenn, a parti fövenyen,
hogy Gilda is megbékéljen mosáskor a színeken...
...közben apró virág nyílik holtra sápadt szívemen.
 
Emlékezz a könyvesboltra, az a szálló félhomály!
Olyanná vált lelkecskédnek, mint egy áldott ispotály,
ahová az árva szellem gyógyulni jár hétre-hét,
lángból kevert kaland-írral kezelgetni szívsebét,
s ahonnan, ha ezer szentnek imája is esdekel,
el nem vágysz, míg egyetlenegy apró betű énekel.
 
Emlékezz... de nem folytatom, jött az őr, már menni kell.
Lesz még holnap, lesz még tollam - én beérem ennyivel.
Emlékezz, hogy apád voltam, bármit is tett két kezem...
Emlékezz, hogy csak te voltál, s Te leszel az életem!
 
Utóirat: hogyha kéred, még ezerszer vétkezem!
received_883770781975238.jpeg
Címkék: vers Drága Netta! #verscsere Netta-levelek
Szólj hozzá!
2019. július 07. 09:59 - Dylan D. Tides

Kapucsengő

Felemás-pár papucsomat emlék-kezek mossák.
Hozzám bújik, s megfojt lassanként a bizonyosság.
Rúzsa Magdit dúdolok a lépcsőházban ülve,
fülledt, sírós félhomályban végleg elmerülve.
 
-
 
Pizza nem jön, postás sem jár erre szombat este,
a kapufon mégis ugrik, szinte széjjelesne.
"Igen?"-emre csend a válasz, sóhajtás sem rezzen,
de valami ismerős a dróton futó neszben.
 
Még két "Halló?" , s leteszem, de... furcsa érzés mászik
felfelé... Ha huligán volt, az ablakból látszik!
Megyek is és kihajolok, kémlelem a járdát,
de nem látok vásott kölyköt, vagy akárcsak árnyát.
 
Nem is vártam. Legbelül már dübörögve vágyom:
legyél Te a félénk szívű, édes kis talányom!
Legyél Te, ki nem bírta már hangom nélkül, árván,
s szomorúszép fájdalmában idetévedt kábán!
 
Fordítom a kulcsot, szívem visszhangzik a csendben.
"Ostobaság"-súgom, s tudom, nincsen ez így rendben.
Előttem a jelenet: szád pipiskedve nyújtod,
csókoddal a hosszú magányt feledésbe sújtod,
 
ugyanazon lépcsőfokon, hol mindig megálltunk,
hol álmomban azóta is mindig csókot váltunk,
azon, amit több, mint éve kifelejt a léptem...
Csattogva hull földre szépen megkovácsolt vértem.
 
Tévedésből nyomott gomb volt, koszos kissrác szökken,
Arcán írva: zavarban van, megdöbbenti könnyem.
"Csókolom"-ján tekintetem csak keresztülréved.
Kicsi... eztán én már mindig várni foglak Téged??
 
-
 
Felemás-pár papucsaid emlékeznek még rám..?
Újabb gombóc, küzdelmes, de visszanyelem némán.
Fülledt, sírós félhomályban végleg elmerülve,
Rúzsa Magdit dúdolok a lépcsőházban ülve.
img_20190707_095805.jpg
Címkék: vers Kapucsengő
Szólj hozzá!
2019. július 03. 18:51 - Dylan D. Tides

Hetem

Hétfőn láttalak először. Csak futólag, semmi konkrét.
Siettem a kis szigetre, azt se tudtam hová, honnét,
jaj, csak végre át a hídon, ahogy évek óta már!
Ablaktalan kis lakomnak gyertyafényes csendje vár.
 
Kedden, piros szoknyád szélén, megbotlott az őszi pára;
kinevetted, hangod húzott, megfordultam hát utána,
s megálltam a híd közepén, hadd várjanak varjaim...
Látnom kellett, ki az, kitől lúdbőröznek karjaim.
 
Szerdán talán nem rohantam úgy, mint máskor, meg-megálltam,
de a lányt a pad támláján (álom volt tán?) nem találtam...
Szidtam órát, időjárást, reménnyel telt perceket,
s kandallómban aznap este a lemondás sercegett.
 
Csütörtökön fel se néztem, s már a hídon döngött léptem.
"Ne siess el!"- kiáltottál. Éreztem, hogy' zúg a vérem.
"Ülj le hozzám... " - kértél halkan. "Rég vártalak, Kedvesem...
Ideje, hogy együtt sírjunk boldogságot csendesen..."
 
Péntektől már nem törődöm szombattal, vagy bármi mással.
Lehunyt szemmel álmodom egy lehetetlen folytatással,
melyben nincs híd, s sziget, csak mi ketten létezünk,
s nem küzdünk az úton tovább, minden nap csak érkezünk.
Fejem békén ül öledben, nevetésed szüntelen.
"Angyalom vagy"  - súgod, s lelkem végre újra bűntelen.
bridge-4281136_1280.jpg
Címkék: vers Hetem #verscsere
Szólj hozzá!
2019. június 28. 22:06 - Dylan D. Tides

Földed vagyok

Én vagyok, ki a homokba halvány lépted tónusát
legelőször belevési röpke léted elején;
akinek a tücsöklelkű, éjbe ringó kórusát
hallgatja a tábortüzed kölyökkorod mezején.
 
Én vagyok, ki térded alatt remél, s ujjong reszketőn,
amikor az "Igen" csendül, s gyűrűd végre Rátalál;
akinek a könnyfoltjaid az eldobott keszkenőn
éppúgy fájnak, mint tenéked, s aztán újra vágyva vár.
 
Én vagyok, kit tanítanál gyermekednek - s kit nem ért...
Más világ már, megbocsátom... Visszatér még egy napon...
Az vagyok, ki híven rajong minden régi szellemért,
de ma már csak te hallod meg mindig zúgó dallamom.
 
Én vagyok, ki kézen fog majd, hogyha eljő az idő.
Visszanézel még egy percre, van-e másnak válasza
az utolsó kérdésedre, de csak áll a levegő...
Énbelőlem voltál, s most is hozzám találsz hát haza.

www_tvn_hu_314ecd52bb5e8d09f22c3bb1f20c12d2.png

Címkék: vers Földed vagyok
Szólj hozzá!
2019. június 23. 12:50 - Dylan D. Tides

Háború

Reggel még, az erdő mélyén, nyerésre állt az egész.
Szedett-vedett zászlóaljunk
jelmondata: "Inkább haljunk!
Ki feladja, csenevész!"
 
A végén csak Krumpli maradt. Nagy erő és semmi félsz.
Azt mondta, hogy védeni fog,
ő lesz, aki sosem nyafog,
én meg, ugyebár, az ész...
 
Hol esett el, már nem tudom... Ég a nyár, de semmi vész!
Néhány perc és itt az este!
Erre ugyan ki keresne?
Ki lenne, ki idenéz?
 
Szúr a szalma, csíp a piszok, de a bála elemészt.
Vége lesz az alkonypírral,
s szakítok majd a papírral...
"No nézd csak az egerészt!"
 
- hallom Béka öblös hangját és a szégyen bekerít...
"Hetvenkettő-kilencvenöt,
ott van, kint, a bála mögött!!!"
Rikkantása leterít...
 
(A buszon is duzzogok még, haragomból nincs kiút,
játsszon eztán a sok csaló nélkülem számháborút!)
61998912_2269306116664509_2022811231412289536_n.jpg
Címkék: vers Háború #verscsere
Szólj hozzá!
2019. június 07. 21:34 - Dylan D. Tides

Ecsetekből, vásznakból

Ó, mennyiszer kértél: "Fess egy képet rólam!"
Vén cipőmmel bambán turkáltam a porban,
s pusztán gondolatban suttogtam el halkan:
Olyan lenne, mintha hazudnék egy dalban...
 
Nem tudtad, de régen festettem egy lányról.
Próbáltam utána (istenem, de hányról!),
de már nem zenélnek ugyanúgy a színek,
s nincs olyan varázslat... Alkonyi melírnek
nem állt jól azóta egyetlenegy nő sem...
Nem hívnak a vásznak zúgva, ismerősen,
sürgetve az órát: facsarjon ki mindent,
ami vágy csak tombol, s égni készül itt, bent!
Más volt akkor... Nem kín, s feladat itt állni,
inkább izgatottan egyre beljebb szállni,
s elmerülni lassan a készülő képben,
épp úgy, mint a harmat szemében nyílt szépben.
Ecsetemmel néha oly könnyű volt sírnom,
ahogyan a méhek margaréta-szirmon
lépkednek a foltos, nyári levegőben,
s ahogyan a napfény szökken lemenőben
hullámtörés hátán, könnycsepp-remegésben...
s könnyű volt repülnöm boldog nevetésben...
 
Azt hiszik, hogy festek, de ez már csak látszat,
azóta csak tépem, hasítom a vásznat...
Ne mondd hát ki többé: "Fess meg engem! Kérlek!"
Csalóka a napfény, nincs vége a télnek...
Gyere vissza akkor, ha már Őt elűztem,
ecsetekből, s vásznakból gyúlt égig erő tűzben.
blog-1-2.jpg
Címkék: vers Ecsetekből vásznakból
Szólj hozzá!
2019. június 01. 09:29 - Dylan D. Tides

Tanmese

Megdöbbent az oroszlán, hisz nem is jött eszébe,
hogy a bukott antilop tán szívesen beszélne,
mielőtt még fogait a húsába ereszti...
Leült hát és megvárta, míg amaz ígyen kezdi:
 
"Tudod… sokszor elméláztam: milyen lenne akkor,
ha szikládon én ülhetnék bőszen alkonyatkor,
s Te lennél az, aki minden rezzenéstől félve
legelné a sárgult gazt és rettegésben élne..?
Nagy kevélyen nézném, hogy a horizonton lépkedsz.
Élvezném, hogy én döntöm el, még hány percig élhetsz,
Te meg rágnál, mint az őrült, s imádkoznál esdve,
azért, hogy a mancsom ma egy társadat keresse.
Nyújtózkodva felállnék és elindulnék végre...
Szemem villan, bátor szívem ítélettől égne...
s Te pihegnél lenn a földön, halálodra várva,
s Teutánad sírna végül két magányos árva..."
 
Az oroszlán hallgatott csak... Hisz hogyan is szólna..?
Félrenyelne, s szégyenszemre rögtön fuldokolna...
 
Képzelgések helyett inkább futni kellett volna...
20090727oroszlan.jpg
Címkék: vers Tanmese
Szólj hozzá!
Megkötözött szavak
süti beállítások módosítása