Megkötözött szavak

2020. október 22. 15:11 - Dylan D. Tides

Toldi Miklós: Aranynak

Kandallómban lassan elnyugszik az izzás.
Künn, a tornác úgy nyög, mint a csősz, ha sírt ás,
s legkedvesebb korcsát készül eltemetni.
Múlhatna a tél már. Szeretném feledni,
s tavaszt átugorva, még egy fülledt estén,
tücsökzajban, s pipám parazsába lesvén
hold veresét nézni, mint ki sosem álmos...
Azt az egyet még tán megérhetjük, János!

Isten aki tudja, mi lesz végül vélünk.
Annyi biztos csak, hogy holtunkig, ha félünk,
nem ember kezétől, s fegyver villámától
remeg meg a szívünk. Nem tartunk a mától,
a tegnap már nincsen, a holnap meg úgyis
eljő, hogyha rettegsz, minek még a súly is?
Szemem  pernye-pillét követ, ahogy szálldos...
Egy dolog rémiszt:  Ha... elfelednek, János.

Nem engem, vagy Téged. Az a jussunk. Nem kár.
Örök emlékezet ezen földön nem vár
semmi ember-féle átkozott fiára.
De mégis... Hazudd, hogy nem éltünk hiába!
Tudom, hogy ajkam az ritkán és halkan szólt,
de volt sok háborúm, s azt írtad hajdan volt,
duzzadó erőmről: csodákkal határos!
Tudják majd ki voltam? Vagy már csak ma, János..?

Neked könnyebb, s főképp: sokkal szebb a dolgod.
Fáradtság, s vég nélkül mindegyre csak hordod
rengeteg hősöd és történeted nékünk.
Temiattad hisszük: lassú, magyar vérünk
lesz még vad patakja legigazabb gőgnek,
s hogy idegen barmok mindhiába bőgnek,
magyar fejek alatt magyar szó lesz vánkos!
Annyit adsz, hogy nem hullsz múlt ködébe, János!

Gyenge karom korhadt, mellém vénült szolga.
Könyvet hogyha elbír, de... csípje a bolha,
tégedet olvasva új erőre szökken,
s hiszem: nem felednek! Sőt, majd egyre többen
falják soraidat évszázadok múlva!
Minden betűd mag lesz, s magyar szívbe hullva
megindul és nő még friss hajtása számos!
Mi meg fentről nézzük, s megnyugoszunk, János...
Szólj hozzá!
2020. szeptember 14. 04:41 - Dylan D. Tides

Quis sum..?

Ki vagy Te, ki tőlem kérded?
Álltam, mikor gyenge térded
azt se tudta, merre hulljon,
milyen színű sárba fúljon,
s gyávaság volt büszke vérted!

Ki vagy Te, ki számonkérnél?
Néztelek, míg széjjeltéptél,
s darabjaim fölött állva
csak figyeltél könnyre várva.
Jobban tennéd, hogyha félnél...

Ki vagy te, míg én ÉN vagyok?
Én örökül kincset hagyok!
Mi a tiéd? Lopott javak,
tollal rabolt földek, tavak!
Enyém volt, mi nálad ragyog...

Sóhajtás egy régi csöndnek.
Ez vagyok. Csak föld a könnynek.
Ezt hagytad: ma ifjak, s vének,
- mennyi vágyó, magyar lélek! -
otthonukból haza jönnek... 
Címkék: vers Quis sum..?
Szólj hozzá!
2020. augusztus 14. 20:12 - Dylan D. Tides

El Mariachi

Itt ültem már, mikor nyitott a bár,
s a
függöny is óvott a fénytől.

Beszélt, csak beszélt a fényes gitár,
s te
sírtál a boldog meséktől.

Hittél nekem, s hogy a dallam szelíd,
vagy
lobogó hulláma elkap,

s kettőnket egész a holdig repít,
s hogy
többé már el nem is hallgat...

Nem láttad azt, ahogy mindenki mást
is
elbűvöl, ahogyan játszom.

Régóta szórom a gyilkos varázst,
s bár
lehet, hogy tiédnek látszom,

minden nő húrjaim múzsája tán.
Nézd!
Ringanak kábán, ha csendül

elképzelt lelkem a szívük falán
és
bizalmuk sohase rendül...

-

Itt leszek még, mikor minden bezár,
s az
utolsó szék is plafonra

nyújtózó lábbal a viszlátra vár,
s a
hófehér kezed karomra

verset simít, amit nem olvas más,
csak
én majd, a fekete csendben.

Kicsúszik akkor egy vég-vallomás:
én
talán még nem is szerettem...
Címkék: vers El Mariachi
Szólj hozzá!
2020. augusztus 14. 19:25 - Dylan D. Tides

Vásár-filter

Díszesebb az illat idén.
Fullaszt.
Ne ácsorogj annyit, Irén!
Ugrasz,
vagy itthagylak! Unom ezt a szánalmas tekergést.
Minden évben bámulhatom ugyanazt a termést.

Porcelándísz bámul sandán.
Csetresz...
Piros satyek "Advent-pandán",
meglesz
mára még az agyérgörcs is, hogyha ilyet látok.
Nesze, ott meg rosszul festett "karácsony-zsiráfok"!

Csak legalább sült hús lenne!
Zárva.
A kalács az tönkretenne.
Drága.
Vesz a rosseb ötezerért hamis szőrmesapkát!
Megfogdosta mindenki, már biztos tetvek lakják...

Könyves sátor. Na lám, végre...
Koszlott.
Be se menj a közepére!
Foszlott,
salatára rongyolt szélű, tucat-vacak szennyek...
Alig várom, hogy végre már hazafelé menjek!

Mi itt egy fillért nem költünk!
Lépjünk.
Otthon szépen pizsit öltünk,
s kérjünk
pizzákat a kis büféből, kigyűltek a pontok.
Gyere még egy gyors fotóra... Várj, a telefontok...

Két perc múlva a Facebookon Irén és a párja
advent-fényes selfie-jével már lájkjait várja,
s a ragyogó mosoly-képhez ily leírást látunk:
"(Karácsonyfa, szív és smiley) A vásárban jártunk!"
Szólj hozzá!
2020. augusztus 14. 19:16 - Dylan D. Tides

Túl gyönyörű...

A dallam az megkopott már, régebben, mint hinnéd,
s nincsen az sem, aki biztat: "Hidd el, többre vinnéd!"
Mélyülnek a ráncaim és ledönt bármi járvány
- s velem együtt öregszik el a mikrofon állvány.

Légypiszok a spotlámpákon, begerjed a hangfal,
együtt horkol Stewe a pulton a Joe Cocker dallal,
amit mostmár egyre szebben, s rekettebben fújok,
amíg majd egy pohár sörbe végül belefúlok.

Várom még, hogy visszajöjj, s egy füstös, forró éjjel
ott ülj le a sarokban és egy percre se térj el
tekinteted sugarával számról, s szinte faljad,
idd a bluest és ahogy játszom, Te is épp úgy halljad,

úgy ahogy csak ketten tudtuk...Átizzadna minden,
s körmöd alól serkent vérem ütne át az ingen,
s a sikátor érdes fala tépné fel a hátad,
s az éjjelbe sikítanád, hogy annyira vártad!

Olyan messze járhatsz már, bár...lehet, itt se voltál,
s csak vágy vagy,  ki annyi éve végig birtokoltál.
Én meg ma, a napkeltével befejezem csendben.
Túl gyönyörű voltál hozzám... Ideje lesz mennem...
Szólj hozzá!
2020. augusztus 14. 19:11 - Dylan D. Tides

Mozi

(Ennio Morricone emlékére)

Menj...
Menj hát..
Odafenn...
várnak...
Majd csodálnak,
körbeállnak...
...úgy imádnak...
Menj már...
Menj!

Menj!
Menj már...
Idelenn
visszhang:
Semmiség...
Fütyülöm a zenéd, ahogyan nem még...
Várj...
Valamit, valahogy, ha lehet, tennék...
Várj...
Ez a film ezután sose lesz szép...

A sötét nézőtér közepén.
Gyere még, üljünk le, Te meg én...
Ez a néhány óra jár!
Ezer emlék vászna vár...

Nézd...
Nézd hát..
Ez a fény...
...éled...
s mindig élhet,
s mindig éghet...
...halk a lépted...
Menj hát...
Menj!

Menj!
Menj már...
Idelenn
visszhang:
Semmiség...
Fütyülöm a zenéd, ahogyan nem még...
Várj...
Valamit, valahogy, ha lehet, tennék...
Várj...
Ez a film ezután sose lesz szép...

Lefutott a szalag, jön a fény.
Szomorú happy end a remény,
hogy a gépész újrafűz,
s ezer emlék visszaűz!

Menj...
Menj hát..
Odafenn...
várnak...
Sírva várnak,
körbeállnak...
...csak csodálnak...
Menj már...
Menj!

Menj!
Menj már...
Idelenn
visszhang:
Semmiség...
Fütyülöm a zenéd, ahogyan nem még...
Várj...
Ez a könny, ami hull, csak a szép emlék...
Várj...
Gyönyörűbb mozifilm sose volt még...

Szólj hozzá!
2020. augusztus 14. 19:06 - Dylan D. Tides

8. rész

Káprázatok

  –  Uramisten, Robert! Jól van? Jesszus, hisz maga úgy néz ki, mint aki mindjárt elájul! – ugrott le Enid Csinos hátáról, őszinte aggodalommal az arcán. Megkerülte a régi kerítés maradványait, egy apró pillantással felmérte, hogy Tom hallótávolságon belül tartózkodik-e, majd apró, megnyugtató kezeit a karjaimra téve fürkészni kezdte az arcomat. – Kísértetet látott, Robert? – kérdezte. – Nem akarom megijeszteni, de Önben most annyi szín sincs, hogy pulzusmérés nélkül nyugodt szívvel képes legyek elhinni, hogy még él… Legyen olyan kedves és üljön le egy pár percre erre a tönkre, aztán, ha már vélek Önben némi vérkeringést felfedezni, besétálunk a házhoz egy kis vízért, rendben? Sokat segítene, Robert, ha legalább bólintana egyet, tudja?
 –  Engem nem hív senki Robertnek. – motyogtam.
 –  Parancsol? – nézett rám értetlenül.
 –  Engem soha, senki nem szólít Robertnek…
 
 –  Engem soha, senki nem szólít Bobnak! – nevettem fel hangosan, mikor valami megmagyarázhatatlan okból utolért a felismerés, egy meglehetősen fülledt, az előző napi felhőszakadás miatt kegyetlenül nehéz levegőjű reggelen, mikor a kötelező teendők után épp visszafelé sétáltunk Lillyvel a házhoz.
 – Hogyan? – kérdezte fáradt mosollyal.  – Hát ez most hogy jutott eszedbe?Hiszen nem is mondtam semmit már percek óta…
 Valóban csendes volt. Minden nappal egyre nehezebben bírta a lovak körüli munkát, az ilyen páratartalom pedig csak rontott a helyzeten. Természetesen Tom legszívesebben bezárta volna, de végül elég volt két-három veszekedés, hogy feladja a küzdelmet lánya makacssága és ijesztően villámló tekintete ellen. Lilly ellentmondást nem tűrően kijelentette, hogy nem hajlandó bezárkózni és halottat játszani, míg él. A lovaknak szükségük van rá, s neki is rájuk, az pedig, hogy reggelente átmozgathatja kicsit az izmait, felpezsdítheti a vérkeringését, úgy érezte, kifejezetten jót is tesz neki.
 A fáradtságon kívül egyébként tényleg nem lehetett rajta semmilyen negatív hatást észrevenni  – addig a reggelig. Valójában akkor sem láttam semmi konkrét, megfogható változást rajta, csak valahogy… Egyfajta balsejtelem-féle érzés nyugtalanított, ahogy az arcát figyeltem. Talán ezért is éreztem késztetést arra, hogy eltereljem mindkettőnk figyelmét a „valamiről” a „bármi másra”.
 – Komolyan mondom! – vigyorogtam a felfedezésemen hitetlenkedve. – Anyám mindig Robertnek hívott, mint azóta bárki más, kivéve persze, mikor Martha néni meglátogatta azzal az alabamai konyakkal… Akkor általában fél órán belül előléptetett „Robbie, szívemmé”, mert hát… Hagyjuk, beszéltem már erről Neked eleget. Apám meg… Neki többnyire „Hé, Te!”, vagy simán csak „a kölyök” voltam. Így tehát, kisasszony, nagyon úgy tűnik, hogy kegyedé a kizárólagosság a Bob név használatát illetően.
 –  Nekem Te olyan vagy, mint Bob Dylan. – mondta Lilly elmélázva. - Azóta ezt érzem, mióta először olvastam, ahogyan írsz. Annyira a zenéjére hajaz a stílusod. Mintha a betűid hangszerek hangjain keresztül érnének a lélekig. Dallama van minden történetednek, lehetetlen Téged úgy olvasni, hogy közben ne kezdjek el dúdolni magamban.
 
 –  Robert, én kezdek kétségbeesni! Először furcsán kezd el beszélni, most meg…dudorászik? Mondja, jól van?
 Enid már annyira ijedtnek tűnt, hogy kénytelen voltam magyarázattal szolgálni a viselkedésemre, különben képes lett volna mentőt hívni.
 –  Tudja… - habogtam - Tommal az előbb a gyerekeknek… Aztán maga meg jött és hirtelen olyan volt, mint Ő, és elvakított a fény is, szóval… teljesen összezavarodtam, ne haragudjon…
 –  Istenem… Képzelem, hogy érezhette magát, én kérek elnézést - sütötte le szemeit Enid, miközben zavartan vette észre, hogy még mindig a karjaimat fogja, s gyorsan el is rántotta a kezét. – Egyszerűen muszáj volt felülnöm végre Csinosra. De mi volt ez a megjegyzés a nevével kapcsolatban? Hát mégsem Robertnek hívják?
 –  Jaj, dehogynem! – mosolyogtam – Csak hát… Ekkorát változott az életem Lilly felbukkanása után. Ami addig volt, egyszerűen megszűnt létezni. Munkahelyet váltottam, ahol már Bobként mutatkoztam be. Barátaim lettek, akik előtt Bobnak szólított. Előtte még önmagamra is Robertként gondoltam, de Ő olyan volt számomra, mint valami elixír, így nem maradhattam ugyanaz a név, ha már emberként teljesen kicserélődtem… Lilly „bobosított” engem…
 –  Nos, Robert… Akkor csalogassuk elő Bobot újra! – mondta mosolyogva Enid.
 
 – Milyen voltál Robertként? – kérdezte Lilly kíváncsian. – Én ilyennek látlak, mióta csak ismerlek…
 – Talán mert azonnal eltörölted bennem Robertet. – válaszoltam. – De hogy épp Dylan miatt lettem számodra Bob… Engem valahogy sosem fogott meg a zenéje. Mindig is szívesebben hallgattam helyette mondjuk…Black Sabbathot… - vigyorogtam.
 Lilly azonnal elcsapta a fejét.
– Hánynom kell. – jelentette ki.
– Naa…Ez azért nem szép. Megértem én, hogy más a zenei ízlé…
 Nem fejezhettem be a mondatot. Az volt az első, kezelést követő roham, amit megélt. Amit megéltünk. Nem tudtam elképzelni azelőtt, hogy valaha ilyen megalázott, kiszolgáltatott helyzetben fogom Őt látni. Onnantól nem volt ugyanaz az ember többé.
 
–  Onnantól nem voltam ugyanaz az ember többé.  – merengtem el. Azonnal megszerettem Bobnak lenni. Kiszabadultam, elkezdtem igazán létezni a világban, s a világ bennem. Mintha egy kontár által készített hegedű, ami mindig gyáva volt ahhoz, hogy akár egyetlen tiszta hangot is megpróbáljon kiadni magából, egyszerre csak új húrokat és szakértő kezeket kapott volna. Érti ezt? Egyvalamiben viszont téved. Nem szűntem meg Bobnak lenni. Már nincs visszaút, hisz megmutatta, milyen jó is, ha az vagyok.
–  Akkor talán… Bemutathatnád Bobot ezeknek a kóválygó minizombiknak is, nem gondolod? – mutatott Enid a Tom ügyködését érdeklődve, de még álmos fejjel vizslató első éberdő gyerekekre és a kezemért nyúlt. –  Jössz?
Szólj hozzá!
2020. augusztus 14. 19:03 - Dylan D. Tides

Kerítés

Ó, a rozsdás kerítés, s a fölé logó hársfaág!
Ők tudják tán igazán csak ernyedt szívem bánatát...

Ő bent, én kint, majd' egy évig, minden egyes délután;
én háromkor szabadultam, Ő pedig csak négy után,
de az első őszi naptól megálljt kértek lábaim,
s a kerítés sarka fölött, gesztenyeszín szárnyain
visszaröppent tekintetem, s Őt kereste hátha még
elfoghat egy pillanatot, ahogyan a sárba lép,
s bosszankodik, de felnézve engem lát meg, s felderül,
s mosolyából még kabátom nagy zsebébe is kerül;
vagy ahogyan épp beszélget, s megérzi, hogy bámulom,
megfordul és ahogy pirul... Büszke szívvel már tudom:
Hiába a korkülönbség, gaz intrikák, csúf szavak!
Egy pár leszünk akkor is, ha senki szerint sem szabad!

Kellene a bátorság is, most még nincs egy cseppnyi sem.
Ha odabent összefutunk ebédtájban, sebtiben
félrecsapom bolond fejem, s leszólítok bárki mást.
Nem tudom, hogy hogy fogadna egy ekkora vallomást...

Pedig aztán időm nincsen, néhány nap és ballagok.
Hiába a szerelem, én konokul csak hallgatok,
s most, amikor visszafognám, fut az év, az ostoba!
Olyan gyorsan nyár lett újra... Légy átkozott, iskola!

(Mondjuk...Bence úgy hallotta, sok szép kislány jár oda...)
Szólj hozzá!
2020. július 01. 19:15 - Dylan D. Tides

Valcer

Gyermek volt, s én még kis hadnagy talán,
félúton, frontra menőben.
Először láttam egy nyár hajnalán
táncolni pipacsmezőben.
Vidám kis valcert fújt, s lába nyomán
nem hullott szirom a földre.
Akkor lett Ravine az én kis csodám,
szívemnek majdani hölgye.

"Gyere, ha hív a szíved, gyere, ha hív a rét!
Gyere, ha húz egy álom, meg tudlak várni ma még!
Gyere és megtalálom! Szólj csak, az nekem elég!"

Száz meg száz levél a harcok között
- valahogy utat találtak.
Mindenik percembe beköltözött
emléke bájos dalának.
Mindegy volt merre és hogy alszom el,
árok és sár lesz-e priccsem,
legbelül hallottam, hogy' énekel
s gazdag lett tőle a nincsen.

"Gyere, ha hív a szíved, gyere, ha hív a rét!
Gyere, ha húz egy álom, meg tudlak várni ma még!
Gyere és megtalálom! Írj csak, az nekem elég!"

Egyszer csak nem jött már levél tovább,
s csendesen felborult minden.
A front is bukott lett, s még ostobább,
nehéz volt bármiben hinnem.
Ő volt a hit, s ha Ő másé ma már,
hiába jönne a béke...
Itt benn egy háború végszóra vár,
s idővel csak nő az éhe.

"Gyere, ha hív a szíved, gyere, ha hív a rét!
Gyere, ha húz egy álom, meg tudlak várni ma még!
Gyere és megtalálom! Gondolj rám, nekem elég!"

Mi győztünk mégis és hét év után
terveztem: vonatra szállok,
feltöltöm legszebbik tiszti ruhám,
kevélyen Elébe állok,
s elmondom, hogy nem is szerettem Őt,
s játszottam veréb-szívével,
s hogy férfi nem vágyik pipacsmezőt,
s bolond lányt, bolond zenével!

"Gyere, ha hív a szíved, gyere, ha hív a rét!
Gyere, ha húz egy álom, meg tudlak várni ma még!
Gyere és megtalálom! Bármi légy, nekem elég!"

De végül nem leltem bűnöst, csupán
két megtört, síró szülőt...
Elmondták: szaladt a postás után
az első ostrom előtt,
s nem érte már el... A pipacsmező
látta a történet végét.
Azóta ott minden még szebbre nő,
felitta szerelmes vérét...

"Gyere, ha hív a szíved, gyere, ha hív a rét!
Gyere, ha húz egy álom! Nem tudom, várlak-e  még..?
Valahol megtalálom... Emlékezz... Nekem elég...

Valahol megtalálod... Emlékezz... Az is elég..."

Szólj hozzá!
Megkötözött szavak
süti beállítások módosítása