Julcsiga és Karcsiga a kertben lófrált kedden.
Nem volt az ügy veszélytelen, tudták mind a ketten,
mert a Gazda bármely percben csizmát húzhat éppen,
s röptette már keresztül a szomszéd kerítésen
mindkettejüket egy nyáron, nem árt ezt is tudni...
(Karcsigának három hét volt akkor visszajutni...).
Óvatosan mozogtak hát a reggeli zajban
(piszkosszürke házuk néha összekoccant halkan).

Karcsiga egy tormalevél harmatízű csücskén
állt meg végül, s körbenézve mutatta meg büszkén,
mennyi-mennyi finomság vár idén Julcsigára.
"Bodri háza mögött lesz majd pár tő édes málna;
a szamóca ágas-bogas, kúszó palántája
ott, a régi talicskában tavaly óta várja
hogy megkóstold mennyből hullott, olvadó csodáját
(csak ne dugja Békati majd oda a pofáját);
szőlő az csak később lesz, de olyan jól lett metszve,
mindenkinek juthat bőven, akárki is kezdje.
S ha a túl sok nyalánkságot megunta a gyomrod,
bal szem felől az, amivel megoldod a gondod:
Kígyózik ott uborka és cukkini is zsengén,
de bevallom, nem e kettő az igazi gyengém.
A Gazda a paradicsom nagymestere, hidd el...
Szerintem a napfény izét keveri be hittel,
szeretettel, kristálytiszta, langyos esővízzel!
Úgy érzi a csiga fia, ha belőle ízlel,
mintha futni tudna tőle, körbe a világon!
Node... Megérted majd Te is, hogy miért imádom.

Míg a páros dőzsölését tervezgette csendben,
két aprócska gumicsizma jelent meg a kertben,
bennük meg a Gazda Lánya, a négy éves Fanni.
Gondolhatnád: szerelmetes csigáinknak annyi,
de nem így lett. A leányka nagy-nagy örömében,
vigyázva, hogy ne roppanjanak meg tenyerében,
szaladt velük be a házba, s Anyjának mutatta:
"Ezeket is fessük még meg! Olyan jól mutatna!"
A Gazdasszony szemöldökét kicsikét felhúzta.
"Kavicsokról volt a szó..." De Fanni egyre nyúzta:
"Nézd csak, milyen szürke, milyen... semmilyen a házuk!
Örülnek majd, ha egy kicsit szebbre cicomázzuk!
Neki, mondjuk, piros legyen!" - alkudozott esdve
"Úgyis épp a paradicsom palántákat leste..."

Így lehet, hogy van egy kert, hol egy bizonyos keddtől,
két kis csiga különb lett az összes többiektől.
Az egyiknek tiri-tarka, csillámos a háza,
a másiknak napcsók-piros szépség lett a máza.
S így lehet, hogy elbújni bár többé sosem tudnak,
mégis minden más csigánál több falathoz jutnak,
hisz a Gazda mikor őket csínytevésen kapja,
csak megfogja, s mosolyogva kicsit arrébb rakja...

Legrégebbi emlékemben füzér sem volt fenn a fán.
Csipeszes kis gyertyatartók kapaszkodtak. Nagymamám
ötezerszer átragasztott dobozában laktak ők.
Mindegyiken viaszcsepp, mi évről évre egyre nőtt.

Anyám fáján már egy hosszú, kúpos-színes szörnyeteg
tekeredett (de legalább nem gyújtott fel szőnyeget);
fényét ezüst dió-díszek gyűrt prizmája szórta szét.
(Elfedte a csillogás a csalódottság halk neszét.)

Most, karácsony másodnapján, míg emlékszem, s körmöklök,
szinte hallom, ahogy kis fám, itt mellettem, felröhög,
s hozzám vágja flegma képpel: "Te sem lettél más, komám!
Háromféle füzér húzza ágaimat, s ostobán,
hivalkodó lüktetéssel hányják rád az ÜNNEPET..."
Igaza van, konstatálom, s úgy döntöttem: tüntetek.

(Míg aludtak benn a Népek, leszedtem a glancokat.
Zsinórok az ereszen? A kerítésen? Francokat!
Nem hagytam mást, csak Magunkat, s mikor este a család
kézen fogva, vaksötétben kibotorkált, láss csodát:
A fa körül szíveinkből fonódott egy fényfüzér!
Színesebb és ragyogóbb és... igazabb a többinél...)

Éjjelilámpa virága zenél be a kisszoba ajtón
(nincsen üveg már, rongy fedi félig a gitt-maradékot),
Elbogarászva, de óvatosan teszi helyre a salgón
ócska kalapját. Szíve dörömböl, a kis haladékot
várja. Homályba zavarja be végül a hit pici fényét.
Úgyse remél már. Közben a lány (puha, tétova szellem)
még hunyorogva, de bújva, a csókba  simítja a békét.
"Hát befejeztem. Fájna a szó, Te ma hagyd meg a csendem."

Kel fel a nap, sugarával  a mélybe taszítja az angyali  könnyet.
"Sírni minek? Már nincsen időm, hogy a bánatod ellen
összehazudjam a szépet. A kór ideért, s lehet este becsönget.
Úgy vigyen el, hogy lássa az Úr: a Te szíved öleltem."

Nos, Judithom, helyzet az, hogy mattot kaptam Tőled...
Nem tudom, hogy mily galádság csalta ki Belőled
éppen ezt a kusza-színes, elképesztő képet,
de nem tudok erről írni se csúnyát, se szépet...

Igazából azt sem tudom, mi is lehet rajta.
Első blikkre középkori, kis képeslap-fajta,
vagy valami színezőnek egy kitépett lapja.
Akárhogy is, történetét sehogyan se adja.

Megpróbáltam búsan nézni, hátha néhány könnycsepp
ad majd neki sztorit végre, de így se lett könnyebb.
Elképzeltem egy kisfiú álmának. Egy non-stop
varázsbolt lett volna ebből, de sehogyse vonzott.

Igyekeztem mesét írni köréje,  egy vágyat,
amiben egy gyermek minden csodát megtalálhat,
végül mégis (még ha ettől szomorú is szívem)
pár sor után elakadt az összes izzadt rímem.

Úgy döntöttem tehát, hogy most nem írok én semmit.
Senkinek se tetszene, hát úgyse érne ennyit...
Elrakom a gyertyás-gömbös-varázskönyves képed,
s megvárom, míg mondandója errefelé téved...

"Találtam a garázsban egy képet, amin Te meg én
elmélyülten beszélgetünk. Barátságunk elején
kattinthatta Anya rólunk (Erre szinte éhezett.
Amiről Ő nem lőtt képet, szerinte nem létezett...).

Szőke voltál még. A szíved napból kinyert ragyogás.
Véleményem szerint tán a legjóképűbb óvodás,
s legjobb dumás kisfickó is Te lehettél akkoron.
Úgy feszítesz, mint egy kis hős egy műanyag traktoron
egy későbbi, gyűrött képen (Nagyapó ült rá, mikor
elvittek egy nyaralásra, volt is sírás...), bősz szigor,
s nagy elszántság látszik puha, baba-pozsgás arcodon.
Gondolatban pár fotóra magam is rárajzolom,
hiszen úgyis együtt voltunk hosszú-hosszú évekig.
Keserűen furcsa az, hogy mégis egy kép létezik
mindössze, min mind a ketten egy időben rajt' vagyunk.
Node, ilyen ez az Élet. Vannak, kiket elhagyunk,
s vannak, akik minket dobnak. Jó nekem itt. Igazán.
Elröpködök az albumok tarka szárnyú vigaszán
(néha társamul szegődnek színes-borzas porszemek),
kivéve, ha télen ott kint támadnak a zord szelek.
Olyankor kis vatta-szívem nem találja melegét,
s felkutatna minden ormot, minden tenger fenekét,
csak hogy végre Rád találjon, s Hozzád bújjon újra már..."

"Vigyázz, Kincsem, öreg garázs, ez meg nagyon durva zár,
kiskoromban orrba vágott miatta a fémkilincs...
Világíts még kicsit ide! Úgy néz ki, hogy erre sincs.
Várj csak, megvan! Ott lesz, ahol a fényképes dobozok!
Öreg mackóm... Várd meg apát, még egy lámpát behozok.

Itt is vagyok! Ugye tetszik? Ráférne egy pancsolás...
Ne kacagj, Te szöszi, bizony Te dolgod a súrolás!

Nézd csak, lányom, ezt a képet, amelyiken Ő, meg én
elmélyülten beszélgetünk... Barátságunk elején
kattinthatta Mama rólunk (Erre szinte éhezett.
Amiről Ő nem lőtt képet, szerinte nem létezett...)..."

Lehet Badacsony,

vagy ha alacsony,

ülj fel a Holdra és kacagj a makacson!

Lehet zenegép,

vagy ha nem elég

énekelj, amíg nem ébred a Szép!

Lehet Balaton,

vagy a faladon

lecsorgó fénycsepp a tapéta-darabon.

Lehet az a perc,

amit sose lelsz,

Megjön végre és szívre ölelsz.

Reggel dúdoltam, délután túltoltam,

este már gúnyoltam: "Mi ez a dal?!

Szót sem érdemel... Téged nem érlek el...

Mást meg nem érdekel: él-e, vagy hal..?

Lehet Babylon,

vagy csak papíron

pár fontos mondatban dörmögő bariton.

Lehet az a csend,

ami nem a trend,

halkan leül és vár odabent.

Reggel dúdoltam, délután túltoltam,

este már úgy szóltam: "Ez az a dal!

Nem kell hangosabb, attól csak foltosabb,

van annál fontosabb... Van aki hall!

"Drága Julcsám! Forgasd gyakran!
Pontosan mérj, bármihez nyúlsz,
s csakis szívből főzz!
                                         Lábatlan,
'82, márczius 20."

Pinceszekrény mélyén leltem.
Por ült rajt' mint minden máson,
de én mégis megismertem.
"Jer' csak ide, kis Tamásom!
Emlékszel még nagyanyóra?
Juli mama, no',  hisz tudod,
övé volt a falióra,
ahová a kiflit dugod,
hogy a szomszéd Buksit etesd.
Ne pironkodj, régtől látom!
Ne add most a szégyenletest,
ülj le ide, kisbarátom...

Úgy képzeld: e szakácskönyvben
négy asszonynak keze nyoma
hagy emléket finom rendben,
s mindnek ez volt az otthona.
Majd' az összes lapnak szélén
találsz némi jegyet tőlük,
Irkált ebbe Klári néném,
(babgulyását ma is főzzük),
dédi tussal korrigálta,
cirkalmatos, nagy betűkkel,
s Juli mama ceruzája
halvány, szinte gyöngyöt fűz fel
minden szóval, nagyon gondos.
Én meg tollal, néhány pótlást...
Ami itt áll, minden pontos,
nem tűrtük a beleszólást,
s gonddal tartjuk egymás apró,
kitapasztalt fortélyait...
Eridj innét, jaj, te vadló!
Nem is hallod tán szavait
pityeredő jóanyádnak,
az utcára fülelsz folyvást!"
S elviharzik, engem várnak,
tegnap kapott éppen oltást
húgocskája, azt csitítom,
közben halkan megígérem:
hogyha megnő tovább írom
azt a könyvet... Áll egy széken,
s kavarja majd piskótának
be a habot szép kezével,
s örülünk a kis mókának,
s engem követ sasszemével...

"Fele cukor elég bele,
Laci sógor úgy szereti.
Rummal nem jó, kár is bele,
keserűbb az íze neki."

"Öreg tyúk is jó, de akkor,
nem végzel, csak alkonyatkor."

"Abáld kétszer, egész napon,
mert különben szaga vagyon!"

" Szitálni kell mind a lisztet,
úgy is néha csomós marad,
s menyasszonynak el se visznek...
Ketten tőtsék, jobban halad!"

"Vigyázzál az avas mákkal,
pórul jártam, majd' egy zsákkal!"

"Üsd a tojást külön tálba!
Nehogy rálelj egy-két zápra..."

Lassan pergő
Hópihe hűvöse lobban,
s nyárba repít el a csókod:
Ránk lel a víz a homokban,
gyöngy-mosolyod beleszórod.

Mint egy gyermek
gyűjtöd a csöpp csigaházat.
Kis tenyeredben a fénye
- parti manír ez a látszat? -
Izzani látszik a lénye.

Ránk hull csendben
végül a plage-on az este,
s szád tüze szítja a lángot.
Tudjuk: a Hold sose lesne,
hagyja leesni a láncot...

Ki tudja már, hogy hányadik táncunk,
bolondos perc csak minden év.
Fogadkozunk, de ugyanúgy játszunk,
mit nekünk rang, vagy színes név!

Az elején oly kíváncsi voltam,
kértem, hogy dobd a maskarát!
Otthagytál szótlan, térden a porban,
s vártam az újabb maszkabált.

Később aztán már óvatos lettem,
Hozzád simultam, s tánc alatt
nyakadnak pírját oly soká lestem,
közben a hold is ránk szakadt.

Mindegyik évben kutattam Rajtad
az újabb apró titkokat.
Itt könnyes szempár, ott izzó hajlat,
Mind-mind mesél... és oly sokat!

Ismerlek mára, egész világod
átadtad csendben. Fel se tűnt,
hogy maszkod lassan, s boldogan hántod...
Kíváncsiságom mégse szűnt...

Minél több mindent mutattál végre,
annál több kincset félek én.
Így e kis dalnak végére érve,
meg foglak kérni: Légy enyém!

Utolsó strófám gyűrűvé fontam,
kezed kezemben megpihent...
Hozzám jössz? (Jó ég! Tényleg kimondtam??
Robban a szívem, annyi szent!)

...s remegve várom az "igen"-t...

„- Várjon, kedves! Csak egy percre! Segítsen már énnekem...
Azt a bimbót, ha lenyesné... Oly halovány, vértelen,
de itt fönn még akad tápszer, vízbe' tán még kivirul,
S olyan lesz, mint testvérei, szívpirosra bepirul.”
- s nyújtotta a metszőollót a főkötős nénike
ablakából kihajolva. „- Ott nőtt ki, a szélibe,
s most lefojtja, lám a többi előle a napsütést.
Elmostam a kristályvázát.”  Hallottam a csendülést,
s hozta is a szivárványból fénnyel metszett üveget.
Felvidulva figyeltem, hogy szinte újjászületett.

Így ismertem meg a cserfes, majd' száz éves tüneményt.
Azóta a magasföldszint kis ablakán süteményt,
palántákat, régi könyvet, s nem is tudom még miket
adogatott ki, ha látott. Előre szólt: félsiket,
de a szeme most is éles, ha a postás erre jár,
három porta távolságról kiszúrja, ma mit szlopál,
sör van nála csak, vagy Terkától kis bort is kaphatott...
Szerettem az őt takaró félhomályt és doh-szagot,
s ritka volt, hogy munka után ne álljak meg egy kicsit.
Néha mesélt, máskor szidta szomszédját, a „vén Misit”,
mert az szombat hajnal egykor, mikor hazaérkezett,
felverte az összes kutyát. Volt, hogy csupán kérdezett,
rólam, tőlem, s nyaktekerve néztem fel rá, s jólesett
tudnom azt, hogy akkor is van, ha minden más szétesett.

Tavaly ősszel kezdődött, hogy egyszer-egyszer elmaradt.
Ha felbukkant, köszönt csak, de tekintete áthaladt
arcomon és úgy találtam, átrepült az mindenen.
Nem ismert meg, áttetsző lett, tekintete színtelen,
s látszott: nincsen olyan tápszer mi abba még színt vihet.
Elkaptam a „vén Misit” és elmesélte, hogy mi lett:
agyvérzéssel leltek rá egy borús, őszi estelen.
Ha nem volt az ablakban, én - ahogy tudtam - nesztelen
kigazoltam a rózsáit, s titkon vártam: kikacsint,
s megnézi, hogy ki szöszmötöl kis kertjében idekint.

Rózsa néni... Így hívom, de vagyok olyan ostoba...
Nem is tudom, mi a neve, s ő se fogja már soha.

Jár már hozzá,  úgy tudom, egy tiszta mosoly gondozó
szellőztetni, az ablakban párna ül és takaró,
s van, hogy zene szól, miközben kicsit felmos, takarít.
S Rózsa néni? Lehet zaj, mi ABBÓL végre kiszakít?

Úgy alakult, elköltözöm. Másik város, munkahely.
Nincs több utam errefelé. A legelső hópehely
idén, mintha ünnepelné velem az új kezdetet.
Utoljára nézek fel és villám sújtja kedvemet...

Nem szellőzik már a párna... Nem lóg ki a takaró...
Függönytelen, poros ablak, s rajta írás: ELADÓ!